Evangélikus Egyház és Iskola 1898.

Tematikus tartalom - Értekezések, beszédek, kérvények stb. - Lukácsy Imre. Jézus vitatkozása Jeruzsálemben

<559 Mindenekelőtt az Úr Jeruzsálembe való menetelének inditó oka érdemel figyelmet. Azt képzelnők, hogy atyjafiai, kik hozzá legközelebb állottak, bizonyosan megértették nagy czélját, de — miként az 5. vers mutatja — „"atyjafiai is nem hisznek vala ő benne." Nem volt elég, hogy egész Galilea elfordult tőle, még rokonai is idegenkedéssel viseltetnek irányában. Azt ugyan érezték, hogy Jézus valami más lény, mint a többi halandó, az e különlegesség még most bosszantotta őket. Tudták azt is, hogy ha tervei sikerülnének, a világ előtt nagy nevet vivhatna ki magának, de — nézetök szerint — Jézus maga gátolta meg emelkedését. Ezért azután, mikor látták, hogy munkálkodása Gralileában mily szomorú eredménynyel végződött, unszolják, hogy menjen fel Jeruzsálembe, hol a művelt emberek bizonyosan jobban meg fogják érteni s becsülni tehetségét. — Ha ezek a tettek, — mondák szemrehányó, olykor buzdító ós jóakaratú szavakkal — miket véghezviszel, eredeti csodák : akkor ne maradj te falvakban vagy vidéki városkákban, hanem menj a fővárosba ! Nem tudod-e, hogy „senki nem cselekszik semmit titkon, a ki h i r e s akar lenni." Menj fel az ünnepre, „mutasd meg magadat e világnak," mert csak igy alapithatod meg hírnevedet egyszer s mindenkorra I Erre Jézus röviden csak annyit mond, hogy az ilynemű megnyilatkozás ideje még nem jött <1. Még egy kevés ideje volt hátra itt, a földön. A következő húsvét ünnepen atyjafiai kívánsága szerint csakugyan bevonult Jeruzsálembe, de eredménye — miként ő előre látta — megíeszittetése volt. Testvérei azonban nem tudták megérteni, hogy miért keltene ő maga iránt gyűlöletet, vagy miért állítanák éppen vértörvényszék elé, ha úgy vonulna fel Jeruzsálembe, mint a galileabeliek által már egyszer trónra emelt király?! De Jézus tudta jól a következendőket, azért nem testvéreivel nyilvánosan, mint elismert Messiás, hanem néhány nappal később magányosan. titkon megy Jeruzsálembe. A sátoros ünnep az aratási öröm emlékére tartatott, Isten parancsa szerint „az év végén, mikor a munka eredménye betakaríttatott." Év vége alatt késő őszt, vagyis a természeti óv bevégződósét kell értenünk. Örömünnep volt a szó teljes értelmében, olyanforma, mint nálunk à karácsony. Az izraeliták diszbe öltöztek s kezökben pálmaágakkal, vagy a föld termékenységének valami más jelképeivel jelentek meg az utczákon és nyilvános helyeken. Éj jel a város, de különösen a templom környéke, kápráztató fényben úszott. Itt óriás lámpák, amott ezernyi apró, tarka lampion, közben lobogó lángú fáklyák szórták sugaraikat a zsongó, hullámzó tömegre. Valószínű, hogy e kép idézte elő Urunk lelkében a következő fejezetben alkalmazott hasonlatot: „Én vagyok a világ világossága!" Nincs okunk kételkedni abban sem, hogy az ünnep utolsó napján elkiáltott szavai: „A ki szomjúhozik, jöjjön én hozzám és igyék!" — szintén az ünnepély egyik mozzanatától van véve. Egyik kifejező külsőség volt u. i. az ünnep első 7 napján, hogy a papok a Siloarn tavából arany edényben vizet meritettek s azt körmenetben a templomba vitték, hol trombiták harsogása ós a nép örömrivalgása közben kiöntötték. (Innen maradt fenn a zsidók közt közmondásként, hogy „a ki a Siloam tó vize kiöntését nem látta, nem örült életében.") A viz kiöntése Istennek ama jóságát jelképezte, melylyel népét a pusztában itallal, s szántóföldeit, legelőit termékenyítő esővel ellátta, A műveltebbek előtt azonkívül Esaiás szavaira emlékeztető szellemi jelentősége is volt: „Örömmel fogtok meríteni italt az üdvösség forrásából." Ez az ünnep azonban nem csak az aratás áldásaiért szenteltetett, hanem azért is, hogy a zsidókat emlékeztesse pusztai vándorlásuk idejére. Isten u. i. azt parancsolja; „Lakjatok sátrakban hót napig ; minden született Izraelita sátorban lakjék azért, hogy utódaitok megtudják, hogy én akartam, miszerint Izrael gyermekei sátorban lakjanak, midőn kihoztam őket Egyptomból." Az óv végén, mikor már a bő eleség be volt takarítva, parancsclta Isten, hogy emlékezzenek meg a pusztai nyomorúságról s a szolgaságból való felszabadulásról, hogy vagyon- ós rangkülömbsóg nélkül vonuljon ki-ki leveles szinje zöld lombjai alá, és érezze, — lett légyen a jövő fenyegető vagy biztató, — hogy abban a sátorban, hol sem éléstár, sem fekhely nincs, velők van az ő szabaditójuk, táplálójuk és valódi hajlékuk, a mindenható Isten. (Zsolt. XC. 1.) Mielőtt Jézus az ünnepen megjelent volna,