Evangélikus Egyház és Iskola 1898.

Tematikus tartalom - Értekezések, beszédek, kérvények stb. - Poszvék Sándor. Nap folt nélkül

240 Az a tudat csak szilárditólag fog hatni isteni hitünkre, hogy sugárzó fénye azt is, a mi porból való, megszenteli s megdicsőíti, s hogy világában igaznak, jónak, szépnek is tűnik fel az, mi a templomban, az igehirdetés által, lelkeinket épiti, megnyugtatja, Istenhez emeli. S ezzel nagyon közel jutottam ahhoz a tárgyhoz, melyre ma Önök figyelmét, t. jelenlevők, irányítani szándékozom. Egy képet fogok Önök előtt feltárni, a melyben isteni megváltónknak tisztán emberi vonásai hiven tükröződnek vissza, — üdvtörténetünk azon magasztos alakjának vonásai, kinek szenvedése emlékét a szent böjti idő lelki szemeink elé idézi. Folt nélkül való napot ábrázol a kép, melynek halavány vázlatát rajzolni készülök. Az ember fiának isteni fenségét, vagy I sten fiának emberi fenségét szándékozom rövid, néhány perezre szorítkozó előadásom szűk keretében, pillanatnyi felvétel gyenge eredményeül feltüntetni. A zene fülre, szívre való bűbájos hatásának titka nem rejlik az egyes hangokban — legyenek bár még annyira alkalmatosak is a sziv gyengéd megindítására, a lélek hathatós megragadására, -— hanem csakis az egyes — magokban véve bár ellentétes — hangoknak egymással való harmonikus egybeolvadásában. Egységben, összhangban van a tökéletesség lényege. A belső embernek, a szellem-világnak nincs magasztosabb, tökéletesebb életjelensége a jellemnél. És még sincs valódi, tökéletes jellem. Magának a napnak is vannak foltjai. Még azon időt és embert megűjitó, eddig ismeretlen utakra terelő nagy történeti alakoknak sugárzó képén is, melyre kicsinységünk tudatában tisztelettel párosult csodálkozással tekintünk fel, a világossághoz homály, a fényhez árnyék járul. Miért? Mert egyes zavaró, fülséitő hangok vegyülnek a hatalmas hymnusba, melynek különben —- lelkes szavaikban, dicső tetteikben nyilvánuló — harmonikus akkordjai kegyeletes hangulatot keltenek a szivekben. A történelem csak egy kivételt ismer. Ez eszmény, mert a gyarló emberre nézve elérhetlen, — de annyiban nem eszmény, mert a reális világ, a történeti valóság élő alakja. Nem csoda, hogy a művészet, mely az eszményt külső,, érzékeink által megközelithetó formába öltöztetni igyekszik, kiváló előszeretettel fordul a történelemnek azon egyedüli mintaszerű alakjához, a melyben az eszme egész dicsőségében testesült meg s melyben a lelki szem az eszme örökkévaló isteni fenségét — ha nem is világos tudat, legalább homályos sejtelem alakjában — szemlélheti. A költészet bűbájos szava, a zene varázshangja, a festészet remek szinpompája akkor érvényesül a végesség korlátain tűlemelő hatásában, lia annak a dicsőítésére áll szolgálatba, a ki előtt mi vallásos áhítatba merülve, imádó alázattal térdet hajtunk. A jellemnek is megvan saját kísérlete s veszélye. Ez a különböző jellem-tulajdonok, erények közt fennálló helytelen viszonyban gyökerezik, bár magokban véve, egymástól elkülönítve, az összhangzatos szellem életnek egyes akkordjaiúl tekintendők s mint a legdrágább korona egyes gyöngyei gyanánt a lelki nemességlegszebb diszeűl szolgálnak. A jellem hasonlít a testi szervezethez. Sok egyes szervre oszlik, sok egyes tagból áll a test. Ha az a sok kisebb-nagyobb kapocs, rugó és csatorna egymást működésében feltételezi skiegészíti; ha egyik sem lépvén előtérbe, egyik a másiknak annyiban rendeli magát alá, a menynyiben a közös czél megvalósítására egyesitik erejüket, akkor azt szoktuk mondani : a test ép — egészséges, jól érzi magát. De ha az egyik tag — a többi rovására — igen gyors és erős fejlődésnek indul, vagy ha az egyik aránytalan nagy, oly tevékenységet fejt ki. mely a többi szerveket szabad mozgásukban akadályozza, s szabályszerű működésüket megbénítja, — akkor oly zavar keletkezik, mely a különféle kór jelenségekben, az idegek fájdalmas feszülésében jut kifejezésre. Ugyanezen természeti törvény érvényesül szellemi téren is, nevezetesen a jellem világában. Ha egyike azon számos kiváló lelki erőknek, melyeknek egészséges, egy czélra való működésében áll a valódi jellem lényege, túltengésével a többiek fejlődósét, működését megakasztja, — akkor sorakozik a fényhez az árnyék, az erőhöz sajnálatra méltó gyengeség, a nemes érezhez tapad az éktelenitő salak, — a szellem élet napfoltjai válnak észrevehetőkké. De legyen elég az általánosságukban annyira