Evangélikus Egyház és Iskola 1895.

Tematikus tartalom - Czikkek - Semper audacter (Jausz V.)

390 már a reformok be vannak végezve. A mint igen gyakran a múltban, ugy most is a protestánsok voltak az állam leghívebb támaszai szabadelvű törvényei és intézményei meghozatalában és megalapításában és még is az állam hamupipőkéi maradtak és a tett szolgálat után a kipréselt czitrom sorsában részesültek, holott a vallásszabadság és egyenlőség eszméje és az 1848-ik évi XX. t. ez. szöveg megkívánja, hogy a protestáns egyház anyagi szükségletei is elégitessenek ki úgy, mint azt a kath. egyházban évszázadokon át tapasztaljuk. A községek magok is szivesen fognak hozzájárulni lelkészeik anyagi sorsának javításához, de tőlük mindent, vagy sokat túlterheltetésök mellett várni nem lehet. Ha csak azon egy forráshoz folyamodunk, félő, hogy a zsinatilag meghatározott 800 frtnyi minimum még soká papíron marad és ha el is érjük még sem fog elég varázserővel bírni, hogy sok és jó tehetségű ifjú a papi állást válaszsza és mellete lelkesedjék. A protestáns egyház életkérdése tehát: a biztosított, törvényben rendelt állami dotátió, melyre igényt tarthatunk, ha a vallásegyenlőség illuzoriussá válni nem akar. Csak úgy fogunk szabadulhatni azon sanyarú, megszégyenítő helyzettől, melyben papjainkat a végső Ínségben 50—100 írttal segélyezni kell. Ilyen viszonyok között már hogy volna gondolható és lehetséges az odaadás, lelkesülés a hivatal iránt és miképen várhatnánk befolyást és tekintélyt a sociális életben ? ! Ha valaha, úgy most szükséges, hogy az állam irányában meg ne feledkezzünk a i-z. irás intéseiről, Máté 7. 7. „kérjétek és megadatik nektek, keressétek és megtaláljátok, zörgessétek és megnyittatik néktek." Weber Samu. Semper audacter. Miután Solcz 0. ur „Kereszttűzben" czimű cziksorozatát immár befejezte, valószinfíleg ismét a biztató és elismerő levelek olvasásával van elfoglalva. Mert Solcz lelkész úr egy-egy „elvi kérdés"-t megvitat, czikkeket ir, melyek „nagy port vernek föl" és mint az egyház kétségtelenül legfontosabb tényezőinek egyike „szabadon" nyilvánítja nézeteit; azután biztató és elismerő levelekből idézhet és vigasztalódhatik, mert ő „egyháztestünkön sebhelyre tapintott: innen az a fájdalmas felsziszszenés" : végül pedig meggratulálja önmagát, mert ismételten és „mindenképen csak azt látja, hogy jó volt ezen elvi kérdést felvetni" és hogy „jó dolgot végzett". Solcz lelkész úr ezen öntudatának talajából nőttek ki újabb czikkei is, és ha az alábbiakban újra válaszolok vádjaira és állításaira, teszem ezt azon már-már halványuló reményben, hogy az az indulat, melylyel első czikkét irta, talán mégsem oly mély, mint aminőnek újabb sorai is bizonyítják. Csakis ez indit válaszra; mert az a felületes, ötletszerű tárgyalása oly kérdéseknek, »melyeket nemc-ak ő maga tart igenis fontosaknak, a viszonyoknak teljesen ferde szempontból való megítélése és az első válaszomban foglalt állitásoknak félreértése, vagy

T szándékos elferdítése bizony fölmentene az ilyen czikkekre való felelés alól. Ha én első válaszomban sajnálkozva említém, hogy intézetünk előtt „hetenkint vagy kétszer elhalad" és a lelkész úr erre azt feleli: „néha talán háromszor is — kinek mi köze, hogy hányszor": azt hiszem minden különb hanghoz szokott ember tudja, hogy az ilyen feleletet minek szokták nevezni; semmi esetre sem csak „túlságosan határozotténak, aminek a lelkész úr eufemiával elnevezte. Solcz lelkész úr hosszú czikksorozatában főleg két dologról szól: theol. hallgató lehet-e magántanuló? és: a soproni theol. tanároknak a colloquiumokon és vizsgákon való elnézéséről. Azaz csak e kettőről akart szólani, de beszélt, mint már az első alkalommal, erről is arról is, „mindenről — és ezenfelül még egyről másról." — A mennyire czikkeinek ezen ékes sorrendje megengedi, betartom én is, hogy a lelkész úr ne vádolhasson iránta való figyelmetlenséggel. A lelkész úr azt állítja, hogy „tulajdonképeni főkérdésére eddig" csak én feleltem, én is „meglehetősen kitérőleg." — Allitja pedig ezt azon határozott kijelentésem daczára, hogy „magára a nyilt kérdésre, melyre választ kér, nem telelek." En akkor sem feleltem és ismételten kijelentem, hogy most sem felelek arra. Nem pedig azért, mert olyan vitába, amelynek tárgyáról a vitakérdést felvető fél szándékosan nem informálja magát még általánosságban sem, amint ezt a lelkész ur dicséretre méltó őszinteséggel maga bevallja, — az ilyen vitába nem avatkozom. — De nem feleltem s most sem felelek azért sem, mert most még inkább hiszem, hogy az az „elvi kérdés" csak a szerepelhetnémség takarója volt, mely alá még kevésbé szép szándék, vagy a legjobb esetben tapintatlanság rejtőzött, midőn azt épen a püspökválasztás küzdelmei között vetette fel. És nem feleltem végül azért, mert — ha valaki legyőzhetetlen vágyat éiez nagy fontosságúnak tartott nézetére az egész egyház figyelmét felhívni, megteheti; de — szabadságomban áll, hogy az ily „öntudatos" kérdezőt egyszerűen ne halljam. — Én a fontos kérdésnek csak oly módon való tárgyalását helytelenitettem, mint azt Solcz ur tette, és kértem Solcz urat: ne vádolja a theol. tanári kart olyasmivel, amit egyelőre még nem tett; vagy ha megtette, tanulmányozza előbb jól, minő voU az eddigi joggyakorlat a kérdéses ügyben. — Általában a kérdés ismerete kissé szerényebbé tette volna Solcz urat. — Dicsekszik azzal, hogy azért vitatott „elvi kérdést specialis esettel kapcsolatban, mivel állításait sohasem szokta légből kapni." Vájjon azt, hogy az a kérdéses theol. hallgató „csak többszöri felszólítás következtében távozott nevelőül" — honnan kapta? Honnan az összes németországi theol. tanároknak hallgatóikkal való érintkezéséről az adatokat? Csak mindig merészen! Honnan kapta azokat az óvatos, „ha" szócskák