Evangélikus Egyház és Iskola 1895.

Tematikus tartalom - Czikkek - Búcsúzó beszéd (Schneller István)

43 házakon belül a történeti viszonyokkal, a gondolkozás alakjainak változtával szintén változik. Mig így amazok az egyház minden hívőjére nézve kötelező erejűek, addig emezek tekintélyes történeti emlékek, a melyeket minden hivő kegyelettel igyekszik megismerni s koruk alapján megérteni, de melyek nem magukban véve, hanem csakis a bennük működő elv alapján bírnak relativ irányító erővel. A reformatio hitelve pedig nem egyéb, mint a renaissance egyéniségelvének érvényesülése a vallás terén, azon elvé, mely a nemzeti alapon felépülő culturállamot lelkiismereti szabadságával, a tudományos kutatás feltétlen szabadságával, az egyéni erőnek egy szerves egészen belől való szabad érvényesülésével szülte s mely e culturállamokat is egyéniesült és ezért feltétlen értékű szerveknek tekinti a culturát lehetőleg minden irányban érvényesíteni törekvő egy emberiség testében. Ez elvet vallásilag kifejezve : Isten országa eszméjét nyerjük, mely úgy egyházanként, mint egyénenként sajátosan alakul s mely sajátos alakulásnak egyedüli meghatározója az Istenfiuság és az ez alapon érvényesülő egymást fejlesztő és építő szeretetnek elve. Midőn Luther az egyest vallási téren a történet, a törvény fékező hatalma alól felszabadítá, s az egyesek üdvét a Krisztus személyében feltűnő Istenfiuság szellemének birtokához kötötte vagyis más szóval azon életközösséghez, melyben az egyes Krisztus ezen szelleme alapján Istenével él és melyet csakis a szeretetben munkás életben lehet érvényesíteni ; midőn továbbá Luther a hangsúlyt az Isten országára fekteté s a létező egyházakban sajátos nevelő intézményeket látott az Isten országára nézve s midőn végre Luther ezen nevelői intézményekben is a nemzeti öntudat kifejezését követelte — vallási téren tényleg a renaissance eszméjét emelte érvényre. Az ily elven nyugvó theologia — nem különitheti el magát a culturállamban szabadon fejlődő tudomány szervezetétől s az ily elven nyugvó egyház a culturállam igaz érdekeivel ellenkezésbe nem juthat. Bizonyságul szolgál erre nézve hazai magyar prot. egyházunk története, a mely a martyrok vérével pecsételte meg a vallási és politikai szabadságért küzdő szövetségét. Ily egyházat, ily theologiát szolgálhatok én is. Kételyeim és aggodalmaim eltűntek. Kettőzött szorgalom és buzgósággal fogtam nevezetesen Bunsen és Müller Miksa művei indítása alapján ismét újra elfoglalt régi nevelői állásomban az általános vallástörténet tanulmányozásához. Nem a szokásos theologia segélyével, hanem csakis a vallás tüneményeinek összehasonlító tárgyalása alapján nyerhetünk a tudomány előtt is megálló kritériumokat, ép ugy a bibliai kánon, mint az abban foglalt beszédek és események vallási jelentőségére nézve : csak is az általános vallástörténet összehasonlító kezelése alapján emelkedünk a ker. vallás lényegének tudatos ismeretére s csakis ezen tanulmányozás közben mindinkább élesedő vallási érzék kerestetheti fel általunk a későbben kifejlődő dogmatikai rendszerekben is ama vallási csirát, a mely az egyes korszakok és egyének közreműködő képzetköre következtében valamint a nép materializáló iránya miatt annyira módosul, gyakran eltorzul. A vallástörténet ezen nagy jelentőségétől áthatva — ezen disciplina előadhatását kötöttem ki feltételül akkor, midőn a tiszai egyházkerület s majd 3 évvel később a pozsonyi egyház theol. intézetére tanárul meghívott. De állásom elfoglalását itt és ott még egy feltételhez is kötöttem. Arról győződtem meg ugyanis, hogy theol. képzésünk egyik legfőbb hiánya a hallgatók egyoldalú befogadásában, a iurare in verba magistri gyakorlásában áll. Tudományosan dolgozni, specialis kérdésekbe öntevékenyen elmélyedni, az anyagot nem csak eltulajdonítani, hanem el is sajátítani oly kevesek képesek s erre alig is nyernek inditást. Tudományos seminariumoknak és pedig minden egyes fődisciplinával kapcsolatban való szervezése nélkül e hiányon segíteni nem lehet. Ezért is második feltételem az volt, mindkét hivány vételekor, hogy ily seminarium vezetésére is feljogíttassam. Eperjes és Pozsony is elfogadta mind a két feltételt s én az ifjú tanár lelkesedésével s hivatásom szent érzetétől áthatva kezdtem meg s folytathattam ott is itt is működésemet. Tanárságom eperjesi évei hatóságom kételyeinek megnyugtatása után — életem legszebb időszakát képezték. A szeretet és hála érzelmeivel ragaszkodom még ma is nevezetesen Vandrák, Herfurth, de a többi volt kartársaimhoz és jóakaróimhoz is s azon szives társaskörhöz, melyben szabad óráimat tölthetém. Csak egy gondolat bántott : az t. i., hogy a vallástörténet és bölcsészet alapján nyugvó rendszeres theologia átalakításához — még mindaddig erőt és képességet nem éreztem s a rendszeres theologiának szokott mederben való tárgyalására nem vállalkozhattam. Tanszékem súlya pedig épen e tárgyon feküdt. Ezért és nem más ok miatt fogadtam el az anyagilag kedvezőtlenebb pozsonyi hiványt,. mely a vallástörténeten és a philosophiai tárgyakon kivttl csakis az exegesis előadására kötelezett. Tárgyaim alapján a kezdő theologusokkal foglalkozhattam s a lelkemen fekvő alapvetés, előkészítés munkáját végezhettem. S az ez irányú működésemnek még inkább kedvezett akadémiánk felállítása. Egyházegyetemünk egy százados óhaja és törekvése teljesült ekkor. — Egyházunk vezérférfiai a lelkészképzést a külfölddel szemben önállósítani s teljesen a nemzeti szellem befolyása alá kivánták helyezni ; de másrészt a leghatározottabban megkövetelték ezen felállítandó akadémiától azt, hogy a theologiát a tudománytól el ne szigetelje, hanem azt mint tudományt, mint a tudományok szerves egészének egy részét a mai tudományos kutatás szinvonalán művelje. — S ezen kitűzött czél akadémiánk szervezetében is kifejezést nyert, a mennyiben a szorosabb értelemben vett theol. studiumokat egy az alapvizsgálattal lezárt, két éves, philosophiai, történeti és nyelvészeti tanfolyam előzte meg, azon közelebbi feladattal, hogy