Evangélikus Egyház és Iskola 1895.

Tematikus tartalom - Czikkek - A lelkészi pálya

örök czél felé. Nem lehet kételkednünk a felett, hogy az a lelkészi kar, a mely ma egyházunk hajóján istenadta erővel hivatását teljesíti, meg fogja állani helyét, meg fogja érteni az idők szavát, fogja tudni teljesíteni is reája néző s lelkiisméretével egybeforrott kötelességeit; nem fog menekülni akarni az ingadozó vagy sülyedező hajóról, közelében fogja tudni az Urat, a kinek szolgálatában és jelenlétében csüggedésnek, félelemnek helye nincs s a veszélyek között is nem önmagát, hanem az egyház hajóját fogja félteni és menteni, mert a munkás csak eszköz a czél szolgálatában, csak porszem Isten országában, törékeny edény az Ur kezében, munkálni a czélt, az örökkévalót, a melynek meg kell maradnia. Ilyennek képzelem én, ha itt-ott kisebb vagy nagyobb mértékben vesz is rajtuk erőt a gyarlóság, lelkészi karunkat; fogunk tudni az idők nehezebb követelményéhez alkalmazkodni, a midőn nem fog hiányozni olyan harczban, melyet az elődök példára érdemes módon harczoltak meg, de lia a régi gárda helyéről elszólíttatik, lesznek-e, a kik a megüresedett helyet betöltik, a félbeszakított munkát a régi buzgósággal tovább folytatják. Ne gondoljuk, hogy ezen kérdésre könnyű felelni, igent vagy nemet mondani, a jelen mellett számításba kell venuünk eshetőségei, valószínűségei szerint a jövőt is, hogy ezen kérdésre kellőképen felelhessünk. Én úgy vélem, hogy e tekintetben aggodalommentesnek nem érezhetjük magunkat s egyházunkat. Hogy a theologusok száma évek óta állandó apadást mutat, ez bizonyító tünet s hogy ez a jövőben minden ok nélkül megváltozzék, az jogosulatlan Optimismus nélkül fel nem tehető. Az okot könnyű megtalálni. A lelkészi pálya nem nyújtja, főképen ma, az életnek azon existentiáját, a melyből a lelkészi állás sokoldalú követelményeinek megfelelni lehetne, nem nyújtja sem önmagában, sem pedig más életpályákkal való összehasonlításban. Hogy nem nyújtja azt, szükségtelen bővebben siralmas képekben mutatni be, siralmas húrok pengetése mindjárt úgy is azon vádat kovácsolná ellenünk, hogy pályánkat mi sem tekintjük már hivatásnak, hanem egyszerű kenyérkeresetnek. Azon vádat ugyan könnyű kellő értékére leszállítani s a légneműek országába át helyezni, de az ide nem tartozik. A panasz súlya nem az anyagi kötöttség, hanem ezen kötöttségnek sok s nem tagadható, hogy itt ott az egyházi élet elevenségére, bensőségére sulyosodó következményei, a milyen sok erőnek le kötése, megbénítása, a munkaerőnek elzsibbasztása vagy elvonása s röghöz kötése. A lélek kész, de a test erőtelen — Urunk e szava teljesedik be gyakorta rajtunk. A. sebzett szárnyaszegett sast — Goethe szerint — vigasztalja a galamb, de mit ér neki alant a virány, ha a magasban nem szárnyalhat. Az erők megkötése, ezen állapot nem cselekvő élet, hanem nagyon is szenvedőleges állapot, a mely mellett, ha hangzik a panaszos itélet, hogy a lelkészek nem tesznek eleget, inkább azt kell mondanunk, Isten csodája sok helyütt, hogy kötöttségében ennyit is tehetett. Az egyház tényleg ma is a legnemesebb ideálok szolgálatában áll, s ezen ideálokat a hitben reálisoknak tekintem, de a legnemesebb s így a vallási ideálnak sem szabad egy tényezőt számításon kívül hagyni : az életet. Ideál és reál között különböző korszakokban lehetett különböző a viszony, lehetett korszak, a midőn az ideál volt túlsúlyban a reál felett, ma azonban olyan időt élünk, hogy a real legalább harmóniában akar lenni az ideállal s e tekintetben alig ismer alkut vagy kivételt a pályák tekintetében s egy pályát mint olyat állítani oda, a melyen minden maradhat a régiben, aggodalom az ügy sérelme nélkül nem lehet. A tünet ma tényleg az, hogy az ifjúság tódúl oda, a hol kellőleg biztosított jövőt vagy ügyességét, tehetségét kellőleg jutalmazó verseny tért remél, hol nagyobb életgondok nélkül végezheti teendőjét munka körében, fokozatos emelkedéssel, a késő jövő, a munkatehetetlen kor biztosításával s lehet-e kétség e tekintetben, hogy a lelkészi pálya ezen igényt ma ki nem el<-gíti, ezen életpályákhoz nem tartozik s kevés történt eddig, hogv legalább a leglényegesebb égető bajokon anynyira a mennyire segítve legyen. Az egyetemes nyugdíj ügye még ma ii csak kegyes óhaj, a lelkészi ellátás minimumának kérdése a remélt államsegélylyel várandós s most kapóra jön épen a stoláris illetmény, az időszaki források bedugulása, elapadása nem oly kép, a mely a jövő nemzedéket ezen pályára kecsegtelné. A budapesti egyetemen megindúlt mozgalom, hogy a mensa akadémiával a szegényebb sorsú itjak fenntartása megkönynyíttessék, mind inkább kezd megvalósulni, ha egyik egyetemünkön sikerül az, következni fog a másik egyetemen is, szegényebb ifjainknak, a kik egykoron az anyagi megkötöttség folytán maradtak attól távol s léptek más, talán a lelkészi pályára, könnyebben hozzáférhető lesz az egyetemi tanulmányozás s ez lehet, én úgy sejtem, a lelkészi pályára való készülést még inkább fogja csökkenteni. Jelek ezek, melyekből a jövő esélyeit olvashatjuk ki, ezen esélyek pedig olyanok, hogy a lelkészi pálya nem fog a szeretettek közzé tartozni, hacsak az egyház gondoskodása meg nem szünteti erejéhez mérten a legégetőbb bajokat. Az egyház épülete, tudjuk, sok helyütt igényel javítást, tatarozást, tatarozza az egyház egyelőre erejéhez mérten s bekövetkezik azon idő, hogy a ma remélt és megnyert államsegélylyel nagyobb erő felett fog rendelkezni s nagyobb szabású munkához kezdeni, ne kezdje à tatarozást fent az emeleten, hanem lent, ha a gyökérszálak nem kapják meg ideje korán a szükséges nedvességet, törzs és korona kopár marad, pedig óhajunk, vágyunk, imáuk, munkánk az, hogy a mustármag életerős fába szökeljék. Ennek egyik tényezője az, hogy Sionunk buzgó munkásai a nehezebb időkben se fogyatkozzanak meg. Ha e tekintetben van vagy lehet ma a jövőre nézve aggodalom, ott lássa el az egyház. A ki ezen sorokat írja, nem a jelent, hanem egyedül a jövőt tartja szem előtt, a jövő egyházát. —.—