Evangélikus Egyház és Iskola 1894.

Tematikus tartalom - Czikkek - Tanítók és papok

métermázsa szárított ökörfark- és cziczkóróért ád nektek körülbelül 80 krt, a mi „sajniban" 2 forint, Wekerle pénzben pedig számlál 1 koronát és 3 darab újdonatúj nikkel 20 fillérest." Hauemhát lehet is ezekkel okosan beszélni! Nemhogy megköszönték volna a jó tanácsot s futottak volna Gyertyánffy bogarai után, hanem futottak — egy bolond ideál után. Még azután is kérvényeztek! . . . Ejnye, „miért zúg a tömeg?" Nosza hamar „hűs cseppet hű csehem!" „En nem", mondá Gyertyánffy úr, „mert kiütné a kezemből Réztolli a poharat, hanem Újpest „csendes magányában fejlik" egy „talentom", vegyük ki ezt a véka alá rejtett világosságot, s mentve leszünk." S úgy tett, a mint mondá. „Nosza fiam, fonj ostort, — lángostort napsugarakból s korbácsold meg vele a vi vagy azt a 25 ezer rebellis tanítót", szólt Gyertyánffy úr az uj világossághoz. Az pedig cselekvék, a mint neki parancsolva vala. Megsuhogtatá lángszellemének karikását a rebellis nyáj fölött s a „Néptanítók Lapja" által föltálalt szellemi eledel csömörítő hatása alatt 25 ezer ember esett szellemi influenzába s 25 ezer ajk suttogta öntudatlan lethargiában : „Ah dr. Naményi!" Hallottam már én oly bolond históriát, hogy valaki 3 kiütött fogért a „fogkiütést szenvedőnek" 3 falut ajándékozott, az meg még bolondabb volt, a mikor valaki egy országot igért egy — lóért, csak nem vagyok tán oly naiv, hogy azt tartsam legbolondabbnak, a mikor dr. Naményi úr e czikkeért kapott egy „ tanfelügyelőséget. " (No meg az a boldogító tudat is csak valami, hogy ő teremtette azt a 14 embert, a kik a miniszteri széket megkapták, hogy fel ne dűljön. Persze, arról már nem tehetnek, hogy a kapkodás közben a könyökükkel 25 ezer tanító család kezéből kiütötték a — darab kenyeret !) De hát miért mondom én el mindezeket!? Hisz ezt már mindenki tudja, a ki nem tudja még, nem tartozik rá. Nem rég történt ugyan, de a tanítóság rég elfeledte. Dehogy felejtette! hisz mindig akadnak Mózesek és próféták, a kik a tanítóság eredendő bűneit, milyenek : a tanítói tekintély emelése, a tanítói javadalmak rendezése, szakszerű felügyelet, nemzeti iskola stb. mindig készek fejükhöz verni azoknak a szegény „nemzet napszámosainak." íme most is támada Mózes mi közöttünk, a ki a felebaráti szeretet, türelem s jézusi szelídséget jelképező „pásztor botját" levetvén a türelmetlenség s gyűlölség piszkos iszapjába, az menten mérges kigyóra változék, a melylyel megostoroztatnak a tanítók állítólagos bűnei valódiak — s az egyesek bűnei általános tanítói bűnök gyanáut. Ugyan ugyan Nagy tiszteletű Úr! Miért ült föl a dr. Naményi vesszőparipájára? Hiszen lovagolni sem tud mindenki,^nemcsak énekelni, dr. Naményi tudta mindkettőt. 0 „szőrén szokta megülni a lovat" s hozzá el is tudta dalolni, hogy : „Vigy el engem édes lovam odáig!" (t. i. a felügyelőségig). De hát nincs ám mindig üres tanfelügyelői szék ! Vagy a ntű Görömbei úr dicsőségét kivánta meg Nagytiszteletűséged, hogy az ő nyelvén szól!? (Ahá a kettős tüzes nyelvek!) No de menjünk sorján a dolognak. E becses lap 3. és 4. számában megjelent „Tanítók és Papok" czimű czikkében szemükre veti Nagytiszteletűséged a tanítóknak, hogy őket mennyire áthatja a tanügyi lapok által kultivált egyháziatlan szellem s ugyanazon czikkében bevallja, hogy „elődje idejében teljesen a tanító vezette az iskolát s a közeli egyházakban t ul aj d o n k ép e n az ügyes tanítók az egyház fejei, ők vezetik az egyházat." Ej, ej, ntű úr, hát hol van itt a consequentia? Mégis csak nem lehet talán az egészen egyháziatlan szellemű tanító, a ki még a lelkész helyett is vezeti az egyházat. No meg aztán ha ez bűn, kinek a bűne? Aztán meg az is igen jellemző, hogy ha Nagytiszteletűségednek vendége van, azt mindjárt a tanító hibáinak előszámlálásával traktálja s ha vendégül megy valahová, ott is a tanítót emlegeti s azért, mert Nagytiszteletűséged a tanítóval (vagy viszont) nem tud kijönni, hát az összes tanítóságra „kigyót békát rá kiált!" Pedig látja, azok a tanítók nemcsak a „múltban" voltak a lelkészekkel a gályákon s a máglyán „egyházukért" s hitükért, hanem ma is ott látjuk őket mindenütt egyházi gyűléseinken, pedig szegényeknek se szavazati joguk, se útiköltségük nincs. Még a tarisznyába is kisebb darab kenyeret adnak útravalóul s mégis ott vannak, kérem szívlelje meg őket! Hogy házi szennyesüket közszemlére kiteszi s nyilvánosan szapulja ntű úr, hát ahhoz semmi közöm s nem is nyúlok hozzá; pedig az a derék, igazán egyházias tanító, ki azon egyházi interregnum alatt oly sokat áldozott s takarított meg szegény pusztuló (L. „Ev. Egyház és Iskola" f. é. 4. sz.) egyházának, megérdemelné, hogy ne hurczolnák ki gyengeségeit — még ha csakugyan volnának is — közszemlére. Szívlelje meg Nagytiszteletűséged annak a tanítónak válaszát, hogy „ne hallgasson egyes vádaskodásokra, ő is hallott már ntű úrra panaszt s még sem hozta azt tudomására." Azt is fejünkhöz veri Nagytiszteletűséged, hogy a mi tanítóegyletünk „lelkészi jelleggel biró jeles képzettségű elnökét — kinek papi jellegén kivül nem volt más hibája — egyhangúlag mellőzte s tanítót választott elnökül." Erre legyen elég annyit megjegyeznem, hogy tanítóegyletünknek semmi baja sem volt azon tisztelt elnökünk papi jellegével, mert mi úgy tudjuk, hogy ő tanár volt s nem hibájáért, papi jellegéért nem választottuk meg, hanem saját kívánságára, azért kelle őt nélkülöznünk, mert a tanári s egyházi pályát elhagyva oly pályára lépett, a melyen e tisztségnek eleget nem tehetne. Hogy aztán tanítót választottunk elnökül, én