Evangélikus Egyház és Iskola 1894.

Tematikus tartalom - Czikkek - Felekezeti tanítók szabadságolása (Kottler Otto)

354 engedhetlen kötelessége e törvényjavaslatokat pártolni, mivel ezek protestáns szelleműek, hanem azért is, mivel a katholikus klérus az egyedül üdvözítő egyház szempontjából kezdte meg a harczot és folytatta a legizgatóbb eszközökhöz folyamodva. Nem a katholikus egyház, nem a katholikus klérus ellen, hanem az egyedül üdvözitő egyház elve ellen, mely tudvalevőleg absolut akadálya a haladásnak, a lelkiismeretszabadságnak, mely ellenkezik Jézusunk tanaival, ezen elv ellen folyt a küzdelem, ezen elv jutott volna győzelemre a törvényjavaslatok bukásával; ezen elv ellen nem harcolni, ha a harc kitör, sőt azt bár csak közönnyel, annál inkább tettel győzelemre segíteni protestáns emberre nézve nem hiba, nem vétek, de határozottan Urunk Jézusunk ellen elkövetett bün. Nem „csábitó argumentum" ez, hanem szent kötelesség szózata. De aztán még azon körülmény is fontolóra veendő, ha a protestánsok magatartását megitélni akarjuk, hogy az ellenzék Szt. István koronájának birodalmán kivül eső hatalmak befolyását kereste s segítségül hivta a hazánk kormánya által a korona beleegyezésével beterjesztett törvényjavaslatok megbuktatására. Nemcsak arról volt szó, hogy Magyarországon legyen-e polgári házasság, vagy sem ; nem is csak arról, hogy dr. Wekerle legyen-e kormányelnökünk, vagy Apponyi Albert gróf, vagy Ugrón Gábor; hanem főkép az volt a kérdés, hogy Magyarország egy tisztán belügyi kérdésben, mely semmi más nemzetnek, vagy államnak semmiféle jogkörét nem érinti, köteles-e magát idegen hatalmak tetszésének alárendelni, vagy minden egyéb hatalomtól függetlenül, egyedül saját belátása szerint intézkedhetik. Midőn pedig ilyen alternativát vet fel állami életünk folyama, tán csak kétségtelen, hogy minden magyar embernek kötelessége felekezeti különbség nélkül ezredéves multunkhoz hiven azok táborába állani, kik függetlenségünk védelmében szálltak ki a sikra tábort járni. És mikor a protestantismus kötelességét teljesítette úgyis mint felekezet, úgyis mint szabad testület és mint magyar felekezet; akkor azon váddal lépni fel ellene, miszerint ezt önző haszonlesésből tette, legalább is nem nemes. Volna e vádnak — e gyanúnak némi alapja, a mennyiben szomorú tény az, hogy világi nagyjaink és hatalmasaink — tisztelet a kivételeknek — a felekezeti türel mességet annyira vitték, hogy egyházunk segélykiáltásait is türelmes fülekkel hallgatják. Szép szavakban bővelkednek gyűléseinken, de hol a hitbuzgóságnak pénzáldozatban kellene nyilvánulnia, ott sokkal önérzetesebbek, hogysem készek volnának beismerni, hogy egyházunknak — e dicső egyháznak — könyöradományokra volna szüksége. Nincs messze tehát a feltevés — de csak feltevés ! — hogy segélyforrás reménye is kecsegtette a protestánsokat. És lehettek is — mondom a lehetőség nincs kizárva — egyesek, kiket csakugyan ez a remény inditott a szabadelvű törvényjavaslatok pártolására, ki vizsgálhatja a vesék titkait? De mikor e gyanúnak csupán feltevése lehetséges és akkor is csak egyesekre nézve lehetséges, akkor azt az egész egyház szemébe vetni nyilt vádként, azon egyház szemébe, mely hivatásszerű kötelességét teljesité, ez valóban olyan eljárás, melyet igaz protestáns részről nem vártunk, nem hihettünk volna. De hát e vádnak mondám lehet némi magyarázata szegénységünkben, elhagyatottságunkban ; hanem a harmadik vád, melyet a VI szab. kir. városi esperesség felügyelője ellenünk felhoz, egyáltalában igaztalan s minden alapot nélkülöz. Békében, nyugalomban éltünk, senki se bántott bennünket, miként felügyelő ur mondja, a most letárgyalt törvényjavaslatok pedig kivetik egyházunkat a szelek és viharok közé, a végtelen tenger gerendátlan hullámaira. Mikor tehát nyugalmas hajlékunkból csatasikra vonulunk ki, mikor békés otthonunkból a küzdelmek, sőt veszedelmek kétes útjára lépünk, mikép lehet ez elhatárazásunkat opportunismusnak és kényelemszeretetnek nevezni, ezt bizonyára egy higgadt gondolkozó se érti. Nem a „függés bársony pamlagára, hanem a szegény szabadság kőszikláira" hajtottuk le fejünket s tettük ezt azért, mivel ez egyházunk jövője, hitelvünk és hazánk iránti szent kötelességünk volt. Önérzettel s nyugodt lelkiismerettel tekintünk a történelem pártatlan birói székének Ítélete elé! De jóllehet egyházunk a türel mességet hirdeti s annál fogva meggyőződéseért senkit felelősségre nem vonunk, viszont meggyőződésünk és ebből származott tetteink iránt annyi tiszteletet legalább is megkövetelünk, miszerint alaptalan sőt alacsony vádakat, igaztalan állitásokat fejűnkre méltatlanul senki se szórjon. Sass János. A felekezeti tanítók szabadságolása. Letűnvén a pátriárkális állapotok korszaka s az egyház is a tételes törvények szükségét ismervén el, kell, hogy a felekezeti tanítók szabadságolása ügyében is fegyelmi intézkedések tétessenek ; mert hogy sok tanító akkor szünetel a mikor kedve tartja, s hogy kántori teendőit is csak amúgy ráadásul teljesíti, azt igen sok egyházközségnek van alkalma tapasztalni. Van ugyan a régi rendszerekben s utasításokban említés téve arról, hogy a tanító eltávozását a papnak bejelenteni tartozik, de ez az intézkedés egy fillért sem ér ; mert a mióta ezek a rendszerek és utasítások elkészültek, azóta nagyot fordúlt a tanügy kereke Magyarhonban s a tanügyet a községekben az iskolaszékek s iskolaszéki elnökök vezetik, mert az állami törvények tanügyi közegekül csak ezeket ismerik el. A tanító viselkedését illetőleg pedig az iskolaszék — nemcsak az esperességnek, hanem az államnak is felelni tartozik !