Evangélikus Egyház és Iskola 1893.

Tematikus tartalom - Czikkek - Egyházunk érdekében (sv.)

160 A ki S. J. úr czikkét csak futólag olvasta is át, annak figyelmét nem kerülhette el — az enyémet legalább nem kerülte el — az a sajátos körülmény, hogy szerző vagy nem ismer, vagy legalább is féltékenyen kerül hitünk megjelelésére más kifejezést, mint ezeket: „protestáns" és „Protestantismus." S ez valóban rendkívül jellemző korunk s korunkban különösen magyarhoni evangelikus egyházunk egész irányára és szellemére. E becses lapok mult évi utolsó számaiban heves vita folyt arról a kérdésről : keresztyének vagyunk-e vagy keresztények? Tudom én méltányolni a „tudományos" kutatások fontosságát, hanem ezt az inpraktikus kérdést igen praktikus módon magamban így oldottam meg: higyjünk a Jézus Krisztusban, hordozzuk — mint hü követői az ő keresztjét, mint gyönyörűséges igát, akkor azután körülbelül mindegy ám, keresztyéneknek vagy keresztényeknek nevezzük-e magunkat! S. J. úr tehát meg lehet győződve róla s higye el, hogy nem szőrszálhasogatás vagy puszta kifejezéseken való nyargalózás fenti megjegyzésem ! A dolognak mélyebb alapja van ! Azt se méltóztassék gondolni, hogy én a „protestáns" elnevezést perhorreszkálom ; sőt ellenkezőleg büszke vagyok reá, mert őseink rendíthetetlen hitére, a reformatio történetének egyik legkiemelkedőbb tényére emlékeztet s mert hitünk tulaj don képi lényegéből önkényt folyó, egyik lényeges követelménye és sajátsága jut abban kifejezésre, t. i. a Krisztus evangyéliomán alapuló s abból önkényt folyó egyéni, lelkiismereti szabadság! De a mi lényeges, az még mindig nem maga a lényeg! Lényeges követelménye, folyománya lehet hitünknek az egyéni szabadság, de nem lényege! így igaza van S. J. árnak, ha a protestantismus lényegét az egyéni szabadságban keresi, de hogy a protestantismus képezi-e hitünk lényegét, az más kérdés! „Krisztus evangyélioma Istennek hatalma, minden liivőknek üdvösségére!" „Es nincsen senkiben másban üdvösség, mert nem is adatott emberek között ég alatt más név, mely által kellene nekünk megtartatnunk", mint a Jézus Krisztus ! Ez a mi hitünk s ez a hit — Krisztusnak szelleme — lelkiismereti kényszert persze nem tür, mert „lia a fiu megszabadít titeket (halála által a bűntől), bizonynyal szabadosok lesztek" mint Istennek szolgái, kik „az igazsághoz köteleztettek." Azért mi evangélikusok hálát adunk Istennek, hogy azon egyházhoz tartozunk, melyben Krisztus evangyélioma tisztán és hamisítatlanul hirdettetik s a sac rament um ok üdvözítőnk rendeléséhez hiven kezeltetnek! A kinek persze az előbbire szüksége nincsen s a ki az utóbbiban a „lelkipásztorok által végzett szertartásnál" egyebet nem lát, annak nemcsak elég, hanem bizonyára sokkal kényelmesebb is az ilyen hitvallás: „egyéni szabadság!" S aki viszonyainkat, nézeteinket, működésünket egyházi téren csak némileg figyelemmel kiséri, annak igazat kell adnia, ha azt mondom, hogy ez az, a mi hovatovább kezd magyarhoni evang. egyházunknak egyedüli hitvallása és hitczikkelye lenni és pedig olyformán, hogy az „egyéni szabadság" köpönyöge alatt lappang — a hitnek hiánya ! Nekünk minden „szabad", tehát szabad „semmit sem hinni is", sőt ez némi tekintetben természetes is, mert hiszen a hit a szabad mozgást, az egyéni szabadságot korlátozza vagy korlátozhatná. Legegyszerűbb és legrövidebb processus és mindenesetre legkényelmesebb is a „szabadelvűség" álláspontjára állani és az egyéni szabadságnál fogva egészen saját izlés szerint („ein Jeder nach seiner Façon") semmit sem hinni, vagy a legjobb esetben magát alkalmilag, bizonyos nagyképűséggel, kegyesen „istenfélőnek" vallani. íme a nihilismus vallási téren ! Ha ilyen értelemben veszi czikkiró úr azt, hogy „protestáns" középiskoláink „protestáns" szellemet öntenek ifjúságunkba s „protestáns" vallásosságtól áthatott intelligentiát nevelnek, akkor persze majdnem igazat kell adnom nekie! Mert hogy középiskoláink jelenlegi — sa hajdanitól szörnyen elütő állapotukban — múltkori czikkemben bővebben kifejtett, de S. J. úr által bölcsen ignorált okoknál fogva, az igaz evangyéliomi vallásosságot csak rendkívül csekély mértékben vagy éppen sehogy seui ápolják, azt ne méltóztassék — a mindennapi tapasztalattal szemben — czikkiró úrnak sem tagadásba venni ! Hisz' lám, midőn hivatkozik arra, hogy bizonyos tantárgyak, magam is mondom, kétségtelenül felekezeti szempontból taníthatók, ezt ő maga is bizonyos előfeltételekhez köti, azt mondván : alig van szaktanár, kiben ha van hitbuzgóság stb. Jaj, de mikor ez a „ha" különösen ujabban olyan rettenetes kétes értékűvé kezd válni ! Könyörgöm alásan, könnyű ám azt mondani : „Ha az állam épít nagyszerű palotákat a tanintézetek számára, berendezi azokat stb., a mit mi nem tehetünk; állítsuk mi ez elé tanáraink ügyességét stb. s a szív mélyéből fakadó lelkesültségét." Mert először is — hol van, hol lesz különösen a jövőben az a „szív mélyéből fakadó lelkesültség", midőn tanáraink közt a fiatalabb nemzedék javarésze máris szivesebben lépne m a állami szolgálatba mint holnap, mert működése és existentiája ott biztosabb alapokon nyugszik : másrészt pedig az állam elengedi inkább a „lelkesültséget", de a kor igényeinek, a törvény követelményeinek megfelelőleg berendezett palotákat kér. Könnyen belátható, hogy épen ezen a téren paloták, azok berendezései, szóval a kor színvonalán álló iskolák fenntartásához szükséges anyagi javak, a szív legmélyebb mélyéből fakadó lelkesültséggel sem pótolhatók ! A mi egyébként illeti S. J. úr czikkének rám, illetve czikkemre vonatkozó részét, megjegyzem, hogy czikkiró úr nagy tévedésben van, ha azt állítja, hogy én a papok nyomorult fizetéseit és sok dolgát tartottam szem előtt s ez képezné fejtegetéseim „kiinduló pontját" és refrainjét. Méltóztatik ismerni Achilles meséjét! Ellene megtudja, hol sebezhető; oda irányítja tehát dárdáját. Ez, ha nem is volt szép, de — ellen-