Evangélikus Egyház és Iskola 1893.

Tematikus tartalom - Czikkek - Egyházunk érdekében (sv.)

161 ségtol — természetes eljárás. Hanem mikor valaki előre kijelenti, nem itt vagyok sebezhető, akkor mégis oda ütni, mikor valaki előre megmondja, nem erről akarok beszélni, akkor mégis oda terelni a dolgot erővel — az legalább is furcsa! Lám megmondtam : „Hagyjuk ezt ezúttal!" S. J. úr azért se hagyja ! — Persze ő alighanem így gondolkozik : „Spiegelberg, ich kenne Dir!" Ne tetessétek magatokat! Olyanok vagytok, mint az a bizonyos mészáros, a ki nem oda néz, a hová üt! így te is, édes papom „sv", ütöd a középiskolát, nézed a magad és kartársaid érdekét! Erre én nekem voltakép el kellene némulnom, de mivel S. J. űr így akarja, állok elébe. Kegyes czikkiró úr elismerni, hogy „vannak nyomorult fizetésű papi állásaink" ; de tagadja másrészt, hogy a „protestáns lelkész általában túl volna terhelve szellemi munkával!" Ezzel tulajdonkép nem mondott ujat! Mert nagyon régi már a felfogás, hogy a papoknak egyik legfontosabb gondja a „pipatórium" szakszerű kezelésében áll! Bár sajátságosnak kell tartanom, ha valaki oly állásról ítél, melynek kötelességeit, feladatait közelebbről, mert saját tapasztalásból, nem ismeri: mégis, vagy tán ép ezért S. J. úrral e tekintetben vitatkozni nem óhajtok. Nézeteink e tekintetben igen eltérnek. Midőn azonban czikkiró úr mégis elismeri, hogy vannak oly gyülekezetek, melyekben a papi állások szaporítása elkerülhetlen szükséges volna, egyúttal kijelenti, hogy ez a gyülekezeteknek oly belügye, melyet ezek saját hatáskörükben elintézhetnek, a mikor szükségesnek látják. Nem segíthetek magamon — sine ira et studio! — ez egy kissé naivul hangzik. Először is „mikor" fogja gyülekezeteinknek leguagyobb része'„szükséges"-nek látni ujabb, talán kettős terhet magára venni, ha a felettes hatóság n e m látja szükségesnek ; sőt ha az az ország fő- és székvárosában elnézi, hogy a lelkészi állomások száma nem hogy nem szaporíttatik, hanem kisebbíttetik? Másrészt ismer-e t. czikkiró úr oly gyülekezeti „belügyet", mely — ha életbevágó fontos természetű s tőle a gyülekezet léte függ — az egyházi hatóság közbejötte nélkül volna megoldható? Hanem a dolog csakugyan olyformán áll, mint t. czikkiró úr mondja : „élj" és „fizess", ezek gyülekezeteink külügyei; a „miből" és „honnan", ezek a belügyek, melyekkel senki sem tartja érdemesnek törődni! Hisz' éppen ez egyházi életünknek szomorú és aggasztó kórjelensége, hogy gyülekezeteinknek, egyházszervezetünk alapjának „belügyeivel" nem gondolunk! Pedig, ha meginog az alap, megdől az épület. így van ez, a mit múltkori felszólalásomban hangsúlyozni bátorkodtam, de a mi t. czikkiró úrnak úgy látszik szintén nem jött kapóra, mint a „papzsák", — így van ez tanító és lelkészképző intézeteinknél is. A mi ezeknek kell, a mire ezeknek volna szükségük, az egyszerűen „belügy", melyet ezek is a „maguk körében" intézhetnek el legkönnyebben s a melyekbe beleavatkozni jogtalanság volna. Már micsoda dolog volna az? Még az a x—í theologiai akadémia vagy y—i theologiai tanintézet, vagy z—í tanítóképző sértve érezhetné magát, ha az eddiginél nagyobb subventiót kapna s ez által az egyház azok „belügyeibe" jogtalanul beleavatkoznék. Egyébként helyes! Az ön és elvtársainak felfogása úgy látszik az, hogy az evangelikus egyháznak egy feladata, egy dédelgetett édes gyermeke, egy „belügye" van: a középiskola. Minden egyéb: a 118,000 lelket számláló diaspora, a belmissio, a maga ezerféle szükségleteivel, anyagiakban és szellemiekben szűkölködő gyülekezetek, vegetáló lelkészés tanítóképző intézetek, az egyháznak hatáskörén kivül esik; ezek éljenek, tengődjenek vagy akár haljanak meg, a hogy tudnak. No hát, mi köszönjük a jó tanácsot és viszont minden jót kívánunk ! Ha az x—i középiskola épít, ez az ő egész privát ügye és szerencséje, mert ki épít, annak okvetetlen pénzének kell lennie. Mi nem építünk, mert nincs pénzünk. Vagy tán önöknek sincs? Hja, ez az önök privát szerencsétlensége, melyben mi is szenvedünk. Ha az y—i középiskola görögpótló tanfolyamot szervez és természettani muzeumot alapít vagy bővít, . ez oly belügy, melyhez nekünk semmi közünk ! Intézzék el maguk között, mint mi a mi belügyeinket! Különben szükségtelen ám elcsüggedni: csak lelkesedjenek, s meg fogják látni, hogy igaz, a mit S. J. úr mond: „Sínt Flacci, Maron es, non d eerunt Maecenates!" Majd aztán meglátnók, melyiküuk birja tovább! Különben S. J. úr meg lehet győződve róla, hogy egy hivatásának magaslatán álló, szakmájában kitűnően s alaposan képzett s egyébként is a műveltségnek lehető legmagasabb színvonalán álló lelkészi kar, mely anyagiakban is lehetőleg független, tekintélyével, befolyásával a családban, iskolában és társadalombau bőségesen kárpótolná azt a csekély veszteséget, melyet középiskoláinknak önök által úgynevezett „elárulása" okozna. Ha czikkiró úrral mindenben egyetértenék — a minek eílenkezőjét az eddigiek után szükségtelen bizonyítanom —- ügy persze ilyesformán kellene jelen soraimat végeznem: „Lelkésztársak! Félre a fegyvert! Térjetek nyugodni! Majd ha egyszer eljön az az idő, a mikor az egyedül üdvözítő vallás elvének sírja felett a lelkiismereti, egyéni szabadság diadaliinnepet ül, akkor jertek elő, akkor jut nektek is egy kis szerep az Isten országának teljesítésében!" így azonban kénytelen vagyok kijelenteni, hogy a mit mondtam és mondok, az nem „csüggetegségnek, nem bizalom hiányának, nem is a hit meglazulásának jelensége", hanem igenis drága ev. keresztény anyaszentegyházunk érdekében táplált komoly meggyőződés, melyről hiszem s remélem, hogy velem együtt sokaké, ha eddig eléggé kifejezésre nem is jutott. S azért „denique et iterum censeo: Carthaginem esse delendam!" sv.