Evangélikus Egyház és Iskola 1893.

Tematikus tartalom - Czikkek - Egy szerény szó az egyetemes lelkészi nyugdíjhoz (Schleiffer Károly)

142 közönséges kémény kalapot, a harmadik széles karimájú puha kalapot, a negyedik kaczkiás pörge kalapot visel, azt is csárdásán félrecsapva. S nem is hinné az ember, hogy a kalapokkal egész műtéteket lehet végezni. Tudok eseteket, hogy mert nálunk a reverenda-takarók változtatásáról nem lehet a temetés milyenségére következtetni, szellemes papjaink a kalapok különbségét állapították meg a fizetés és rang hőmérőjéül. így az első osztályú temetést czilinderben, a másodikat teljesen jó és szép kemény kalapban, a harmadikat meg kiszolgált és nyugalomba vonulni vágyakozó köznapi kalapban végezik. Tréfának nem volna rosz, komolynak azonban szerintem félszeg. De hát ha lelkiismereti szabadság van, miért ne lehetne kalapszabadság is ! Nagyon helyeslem, hogy püspökeink az egyöntetűség kedvéért fényes kerek kalapokat kezdenek viselni. A többieknek sem volna rosz, ha nem is rang szerint, de mégis mindnyájan egyforma, például közönséges fekete kemény kalapot hordanának. Az jól áll a salonruhához is, meg a reverendához is. Már a czilindernek vagyis kürtőkalapnak semmikép sem adnék polgárjogot. Nagyon jó érzékük van a németországi kéményseprőknek, hogy testületileg czilindert viselnek. Finom érzékük megsejtette, hogy az csakis nekik való. Magyar ember feje nem is szívesen türi azt. Pedig némely theologusaink is milyen szívesen álmadoznak róla s könnyebb a leiküknek, ha már egyszer, úgy az akadémia vége felé kürtőkalapban vonulhatnak végig az utczán. Sohase tudtam megérteni, hogy mi szépet s mi paphoz illőt találnak benne. Vagy ebben találják talán tekintélyük egyik mentsvárát? Gyönge alap ott a fej tetején! Polgári ruházatul tehát a pap és theologus részére én az egyszerű sötét szinű ruhát s fekete kemény kalapot tartom legmegfelelőbbnek. Baffay Sándor. Egy szerény szó az egyetemes lelkészi nyugdíjhoz. Bujkovszky kezdette, legyen szabad a folytatás ! Egy a czélunk : a nyomornak enyhítése, lehetőleges elhárítása ! Eszményeim azonban egészen más uton haladnak. Nem akarom jó messze jövővel vigasztalni azokat, a kik ma-holnap pótolhatlan veszteség által könyekbe és nélkülözésekbe sodortatnak; nem akarok azokról megfeledkezni, a kik eddig csekély segély mellett sínlődtek, a kik ellen az egyetemes egyház, pénz hiányában nagyot vétett, t. i, a jelenleg élő nyugdíjazott lelkészek úgy mint a lelkészözvegyek és árvákról ; nem akarom gyöngíteni az esperességvagy keriiletbeli intézeteket tetemes évi járulékok, sem az egyházakat uj terhek rárakása által. Mert a lelkész honnan vegye az 50 frtnyi alaptőkét, vagy, ha azt kamatozza, özvegye, árvái akkor fizessék azt, mikor eiodázhatlanul segítségre utalvák? Vagy az esperességi intézet fizesse azt tagjai helyett? Így ereje nagyon is megfogyna! O maga is kezelheti ezen összegeket és segélyezheti tagjait mennél tovább, annál bővebb kézzel! Épen tígy a kerületek is. Vagy az egyházközségek járuljanak minden évben uj összegekkel uj intézetek czéljainak előmozdításához? Quo usque tandem! Osszeroskadoznak. Nem is kivánok azonnal tőkét látni, gyűljön az idővel, szaporodjék tőke és kamat, de nagy segélyösszeget szeretnék találni, melyet azonnal eloszthatnak, melyre jövőben is bizton számíthatnak és mely egyaránt elosztandó volna valamennyi élő nyugdíjazott lelkész, lelkészözvegy és árva közé. Gondolom ezt igy : A zsinat megteremtette az egyetemes alapot, mely czím alatt az egyházközségek az egyetemes felügyelő számítása szerint legalább 24,000 forintot évenként összehoznak. Ennek egy része a zsinat törvényei értelmében lelkészi nyűg-, gyámintézetre fordítandó az egyetemes gyűlés határozata értelmében. Legyünk azon, hogy ott a negyedik rész ide szavaztassák. így lenne 6000 forint évenként kiadandó, biztos bevétel az egyházközségek részéről. Ugyanannyit szolgáltassanak be a lelkészek, egyenkint 10 —10 frtot befizetvén. így volna már 1894-ben 12,000 írt elosztható a talán 250 fennevezett segélyezendő közé, tehát egynek 50 frt. Nem sok, mégis mennyi könyet szárító ! E mellett kisértsük meg a tőke teremtését, szaporítását gyűjtések, kérések útján. Lesznek alapítványok, ajándékok! De tán a közel jövőben még biztosabban gyűjthetünk tőkét. Ha a kerületek évenként 1000—1000 forinttal növesztik a tőkét, lassan fog az szaporodni, csekély lesz az elosztandó összegnek emelése. De ha az állam igéretét beváltja 1894-től fogva az államsegélyt 40,000 frttal feljebb emeli, adjunk ebből 20,000 frtot az egyetemes alapnak, 20,000 frtot az egyetemes nyug-gyámdíjintézetnek. 10 év múlva meglesz a 200,000 frtnyi tőke, évenkint 8—10,000 frtnyi kamatja és a segélyek egynekegynek 100 frttal lesznek kioszthatók. Az sem sok ! De nagyobbodik évről évre a segélyösszeg az egyetem részéről úgy, mint az esperességi és keiületekbeli intézeteké. Az eddigi uton haladva azon esperesség vagy kerület, mely ma 100—100 frtot adhat, fog 150 frtot adhatni. Még ugyan nem lesz meg mindenütt és mindegyiknek a 600 frt minimum, de vajmi vigasztaló gondolat lesz az, hogy a jelen nem dolgozott csak a jövőnek, hanem a múltnak és jelennek is, hogy nem gondoltunk egyedül magunkra és házbeli népünkre, hanem elődeinknek is osztottunk a szeretet édes gyümölcseiből. Ily intézetnek aztán nem is kellene sok alapszabály, nehézkes kezelés, egy hű pénztárosnak alig volna annyi munkája, mint ma egy kerületi intézet pénztárosának.