Evangélikus Egyház és Iskola 1893.

Tematikus tartalom - Tárcza - Goethe: A szentségekről (Sass János)

ható, hogy ott az egy fizetés két egyenlő részre osztassék és csak fele része vétessék a fizetendő nyugdíj-illeték alá. Miután mint értesültem a bányai kerületben ez ügyben már is megindult az actio, illetőleg főtiszt, püspök úr esperességenként arra hívta íel a lelkész urak figyelmét, hogy azon egyházainkban, a hol nincs különbség a tanítói és kántori fizetés között, noha a szolgálat teljesítése kettős természetű, de ^ a fizetés egy és elválaszthatlan, — el ne válaszszák valamiképen a tanítóét a kántorétól, nehogy az elválasztás következtében az egyház érdekeiből valamicskét is feladjanak : kell tehát ezen actiónak hangot adni! De akár való a bányakerületnek e figyelmeztetése akár nem, ez ügyben, hogy mulasztás el ne követtessék, kell tenni valamit és pedig serényen, míg a dolog egészen el nem döntetik. Mert államosítassanak bár az iskolatanítók vagy nem, a kántortanítói fizetés kántori része nyugdíjképtelen legyen?! Ez nem lehet, ez nem maradhat így. Ugy hiszem, hogy az 1874. évben, a midőn a néptanítók az állami tanítói nyugdíj szervezése alkalmával állomásonként felhivattak, hogy hiványaikat vagy díj leveleiket a többi hozzátartozó irományokkal s egyszersmind teljes fizetésüket felszámító s hiteles kimutatásával is a m. kir. minisztériumhoz benyújtsák, hogy akkor a tanítói nyugdíjösszeg minimuma az összes fizetés arányához mérten vala kiszámítva és meghatározva és így egy kán tor tanítói fizetésnek .« ...-«mi i-v,.™^ iijuguijcíui voíjftxoTT, miT öizonyitani látszik az a tény is, hogy az egyházgyülekezetek a rájok kivetett évi nyugdíj-illetékeket állomásonként akkor is tovább és tovább kötelesek fizetni, ha náluk történetesen nyugdijat élvező tanító már van is. Szerény véleményem szerint oda kellene hatni, hogy a m. kir. minisztérium a kántortanítói fizetéseknek kántori részét is nyugdíjazza, ha pedig ezt semmi módon nem lehetne kieszközölni, a mostan szervezendő nyugdíjalap-szövetkezetnél utat és lehetséget kellene nyitni a tanítóknak s különös figyelemmel arra ügyelni, hogy részint az újonnan szervezett tanítói állomások tanítói is, részint működésüket egyházainknál kezdő akár segéd akár uj tanítók, a kik nincsenek még sehol nyugdíjra fölvéve, a mi egyházi nyugdíj-alapunknál vétessenek föl, hogy így ama hiány, a mely egykor az állami nyugdíj-alap szervezésénél észre nem vétetett, egyházunk részéről némileg pótoltassék. Micsinay Pál. « < <X> o-» t á i 11 i. Goethe: A szentségekről. (Vége.) Ez a szellemi összefüggés a protestantismusban mennyire szét van szórva, a mennyiben az említett jelképek egy részét apokryphusoknak nyilvánítjuk és csak keveset tartunk canonicusnak. Es az egyik iránt közönyo s lévén, hogy készülhetnénk el a másik méltóságára!" Eddig a nagy költő. E lapok olvasói — valamint alólirt is — bizonyosan nincsenek vele egy véleményen, mindamellett nem egy gondolata külön külön komoly figyelmet érdemel. így nevezetesen a mi gyónásunk — valljuk meg — igen számos esetben az, a mi épen nem akar lenni : opus operatum. Általában elmondjuk ugyan, hogy : „sok jót elmulasztottam, sok rosszat elkövettem", de távol van tőlünk, hogy e szavaknál komolyan, őszintén és illő szigorúsággal vizsgálnánk magunkat s gondolnánk egyes rosz tulajdonainkra, czégeres bűneinkre; hogy azokból csakugyan megtisztulni legerélyesebb akarattal igyekeznénk. Egyházi életünk világi életünktől egészen külön válik, más emberek vagyunk a templomban — sőt még a zöld asztalnál is — mások a közönséges életben. Szerves egység, sőt azonosság a két élet közt nincs. A fülbe gyónásnak van jó oldala is és nálunk nincs, a mi ezt helyettesítené, sem intézmény, sem szokás. Tanultuk, az igaz, hogy a ki méltatlanul eszik és iszik, kárhozatot eszik és iszik; de miután e tétel nálunk oly rendkivül fontos, miután nálunk nem a pap oldoz fel, hanem önmagunknak kell a megigazulás malasztját megszerezni, ez pedig teljes bűnbánat nélkül nem lehetséges; és miután tapasztaljuk, hogy nagyon sokan megelégedve az általános vallomással valóban méltatlanul, készületlenül járulnak az Úr asztalához, szükséges volna alaposabban megértetni a néppel és gyakrabban felvilágosítani őt arról, mit értünk mi protestánsok gyónás és megigazulás alatt. Iffv lehetne a népben a gyónás szükségérzetét is fenntartani s a hol szükséges felébreszteni. Az, a mit Groethe a papszentelésről mond, ellenkezik a protestantismus azon alapelvével, miszerint mi mindannyian közvetlenül fordulunk a Mindenhatóhoz mint fiu atyjához, a pap nálunk nem közvetítő, csak útba igazító, vezérlő pásztor. Mégis czélszerűnek tartanám a papválasztást általánosabb ünnepélylyé tenni, hogy az ne csak az illető papok életében, hanem hozzátartozóik, de sőt az egész gyülekezet, sőt egész vidékre nézve emlékezetes eseménynyé fejlődnék ki. Ezzel kapcsolatban a papi gyónást is oly ünnepélynek szeretném tartani, melyben legalább is az egész gyülekezetnek kellene részt venni. Szinte megfoghatatlan, hogy különösen ma, midőn az egyháziatlanság miatt annyi a panasz, miért nem használjuk fel a kínálkozó alkalmat az egyháziasság ébresztésére és terjesztésére. Elvünk pedig semmi ünnepet nem venni fel naptárunkba, de ezt az elvet még se czélszerű oly rigorositással fenntartani, hogy a hol és mikor egyházi életünknek tényleg ünnepe vagyon, népünket ott is kizárjuk a részvételből csak azért, mivel az az ünnep nem vasárnapra esik, sőt vasárnap meg se tartható. Míg egyházunk anyagi jövője felett aggódunk és kapkodunk mindenféle mentő eszközök után, jó lesz a mellett ilyféle gondolatokkal is foglalkozni, mert igaz az, ha buzgóságot tudunk gerjeszteni népünkben, minden nyerve lesz, mindenek megadatnak néktek! Sass János.