Evangélikus Egyház és Iskola 1893.

Tematikus tartalom - Czikkek - A dunántuli evang. segédlelkészek reménytelen állapota (Ladányi)

338 hogy a jelöltek vándorbotot véve kezükbe, maguk kalandozzák be az ismeretes vidék barátságos tűz­helyeit, piaczra viszik érdemeiket árulni, hogy rajtok parochiát vásároljanak ? A protestantismus éltető vizét meg kell ettől a salaktól tisztítani. Igaz, hogy egyházunk a szabadság és szeretet egyháza. A százados küzdelmek között ezek voltak létalapjának rendületlen védői, de ne feledjük el, hogy a reformatio kora is elitélte a szabadossággá fajult szabadságot, elitélte akkor, midőn a vallásos kedélyek izgalmainak, kitöréseinek, forradalmának tünetei indokoltak voltak. E tárgyra vonatkozó egyik czikk elméleti ol­daláról jeles tollal hűen ecseteli, milyen érzelmekkel volna jó a lelkésznek felruházva lennie, ha a lábra­kapott visszaélésekkel szemben érdemei mellőztetnek, azt hiszi, hogy azt a lelkészt, kit mostoha sorsa üldöz, a türelem képes kibékíteni helyzetével. Nagyon szép ennek az elméletnek felállítása, hasonlít a leg­remekebb festett képhez vagy szoborhoz, mely azon­ban nem tud szólni, mozdulni. Mi is emberek vagyunk s míg e földön élünk, e földhöz vagyunk kötve, az életfentartás ösztöne az ige hirdetőinek is parancsolólag szól. A legrajongóbb optimista sem ringathatja magát azon boldog álomban, hogy „a türelem végre is nagyobb hivatáskörbe szólítja" ; a türelemhez tanulni vágy, rugékony elme, gondtalan élet kívántatik, hogy hivatásunkat ambitióval tölt­hessük be s hogy reményt táplálhassunk a nagyobb munkakörbe való jutásra. Ha kedélyhangulatunk vidámságát, ha szellemünk frissességét megtöri a mellőzés, a nyomorúság, hasztalan akarunk röpülni magasra, mint a saskeselyű, szárnyaink meg vannak tépdesve. Az elfeledés, a keserű sors, a nemes törek­vést, az érdemet fejdalinasan érinti, ha látja, hogy ez legtöbbször a szabadság, az autonómia oltalma alatt törvényes jelleget öltve magára, jogtalanul és kíméletlenül sújtja. Ezeket a visszaéléseket az egyház testén elhatal­masodni hagyni nem lehet, ezeknek egyedüli helyes orvoslása a szabadválasztási jog szabályozása, az eddigi lelkészválasztási szabályrendeletek gyökeres módosítása, megváltoztatása. Bohus Pál. A dunántúli evang. gegédlelkészek (A dunántúli ág. h. evang. egyházkerület intéző köreinek figyelmébe.) Protestáns segédlelkésznek irigylésre méltó sorsa hazánkban nincsen sehol, de oly rosz, szorult, nyo­morult, reménytelen sincsen, mint az evang. segéd­lelkészeknek Dunántúl. Iiadd beszéljenek a számok. A dunántúli ág. h. ev. egyházkerületben ez idő szerint huszonnégy — részint magyar, részint német -— segédlelkész mű­ködik. Azonban csak tizenhatnak van rendes helye, a többi nyolcz részint névleges káplán, részint másodtanító. Minden pályán nehéz önállóságra vergődni. Tanulmányaink elvégezése, az oklevél megszerzése után minden pályán nehézségekkel találkozunk, küz­delmeken kell átmennünk, -míg önállóságunk vágya teljesül. A dunántúli segédlelkészeknek az a nehéz megpróbáltatás jutott, hogy a felavatás pillanatában a felszentelendők fele teljesen elzárva látja maga előtt a pályát, melyre lépni hivatása, óhajtása. S ha nem akarják eldobni a nehezen megszerzett papi palástot, ha nem akarják tanulmányaikat tovább folytatni, hogy tanárok lehessenek, kénytelen kel­letlen nevelői vagy másodtanítói állást kell elfoglal­niok. Udvös-e az egyházra, ha paedagogiai tekintet­ben meglehetősen tájékozatlan és gyakorlatlan segéd­lelkészek végeznek az iskolákban tanítói teendőket; hasznos-e a segédlelkészekre, ha tanulmányaik foly­tatásában a tanítás által gátolva vannak? annak meg­itélését mindenkinek saját belátására bizhatom. De a legnagyobb baj mégis az, hogy a kedvük, aka­ratuk, vágyuk ellenére nevelőkké és másodtanítókká lett segédlelkészek a kelletlenül végzett munka s az ezzel együtt járó elégedetlenség következtében lassan­ként kezdik kihullatni az idealismus felfelé emelő szárnyaiból a legszebb és legerősebb tollakat és észre sem veszik, midőn egyszer csak a pessimismus sodró örvényébe hullva találják magukat. Altalános, sokat emlegetett jelenség, hogy a materialismus az idealismussal élet halál tusára kelt. Megindította a harczot minden vonalon s az idealismus nem egy döntő ütközetben csatát vesztett. Ha valaha, most van szüksége az egyháznak olyan lelkészekre, kik szóval, tettel, példával hirdetik az idealismust vég­lehel létükig. Ezt azonban nem várhatja az egyház azoktól, kik a kényszerítő körülmények iszonyú nyomása miatt idejekorán elveszítik maguk is idealis­musukat. Rosz, szorult, nyomorult, reménytelen a dunán­túli segédlelkészek helyzete, mert nagyrészt még abból a pályakörből is ki vannak zárva, a melyben a czélért futni szeretnének. De azon segédlelkészek helyzete sem sokkal jobb, kik kápláni állásokat elfoglalni szeren­csések (?). A káplánok nagy számánál fogva a Dunántál bővelkedik 50 — 60 forintos hiványokban, mely fizetésből hogy tisztességesen ruházkodni sem lehet, mindenki beláthatja. Ehhez járul még, hogy a torlódás miatt minden segédlelkészt 6—7 évi káplánkodás fenyeget. Meglehetett volna-e annak idején ezt a torlódást akadályozni, arról nem vagyok illetékes, nem is akarok, de késő is volna beszélni ! . . . Sokkal fon­tosabb és időszerűbb az a kérdés : lehet-e és kell-e a dunántúli ev. segédlelkészek nyomorúságos hely­zetén segíteni? Minden lehetséges, csak akarni kell. Hogy a lehetőséget példákkal is illusztráljam, lehet­séges a kápláni fizetés minimumát 100 frtban meg­állapítani, lehetséges 4— 5000 lélekszámmal és nagy szórványnyal biró gyülekezetekben segédlelkészi állá-

Next

/
Thumbnails
Contents