Evangélikus Egyház és Iskola 1893.
Tematikus tartalom - Czikkek - A dunántuli evang. segédlelkészek reménytelen állapota (Ladányi)
338 hogy a jelöltek vándorbotot véve kezükbe, maguk kalandozzák be az ismeretes vidék barátságos tűzhelyeit, piaczra viszik érdemeiket árulni, hogy rajtok parochiát vásároljanak ? A protestantismus éltető vizét meg kell ettől a salaktól tisztítani. Igaz, hogy egyházunk a szabadság és szeretet egyháza. A százados küzdelmek között ezek voltak létalapjának rendületlen védői, de ne feledjük el, hogy a reformatio kora is elitélte a szabadossággá fajult szabadságot, elitélte akkor, midőn a vallásos kedélyek izgalmainak, kitöréseinek, forradalmának tünetei indokoltak voltak. E tárgyra vonatkozó egyik czikk elméleti oldaláról jeles tollal hűen ecseteli, milyen érzelmekkel volna jó a lelkésznek felruházva lennie, ha a lábrakapott visszaélésekkel szemben érdemei mellőztetnek, azt hiszi, hogy azt a lelkészt, kit mostoha sorsa üldöz, a türelem képes kibékíteni helyzetével. Nagyon szép ennek az elméletnek felállítása, hasonlít a legremekebb festett képhez vagy szoborhoz, mely azonban nem tud szólni, mozdulni. Mi is emberek vagyunk s míg e földön élünk, e földhöz vagyunk kötve, az életfentartás ösztöne az ige hirdetőinek is parancsolólag szól. A legrajongóbb optimista sem ringathatja magát azon boldog álomban, hogy „a türelem végre is nagyobb hivatáskörbe szólítja" ; a türelemhez tanulni vágy, rugékony elme, gondtalan élet kívántatik, hogy hivatásunkat ambitióval tölthessük be s hogy reményt táplálhassunk a nagyobb munkakörbe való jutásra. Ha kedélyhangulatunk vidámságát, ha szellemünk frissességét megtöri a mellőzés, a nyomorúság, hasztalan akarunk röpülni magasra, mint a saskeselyű, szárnyaink meg vannak tépdesve. Az elfeledés, a keserű sors, a nemes törekvést, az érdemet fejdalinasan érinti, ha látja, hogy ez legtöbbször a szabadság, az autonómia oltalma alatt törvényes jelleget öltve magára, jogtalanul és kíméletlenül sújtja. Ezeket a visszaéléseket az egyház testén elhatalmasodni hagyni nem lehet, ezeknek egyedüli helyes orvoslása a szabadválasztási jog szabályozása, az eddigi lelkészválasztási szabályrendeletek gyökeres módosítása, megváltoztatása. Bohus Pál. A dunántúli evang. gegédlelkészek (A dunántúli ág. h. evang. egyházkerület intéző köreinek figyelmébe.) Protestáns segédlelkésznek irigylésre méltó sorsa hazánkban nincsen sehol, de oly rosz, szorult, nyomorult, reménytelen sincsen, mint az evang. segédlelkészeknek Dunántúl. Iiadd beszéljenek a számok. A dunántúli ág. h. ev. egyházkerületben ez idő szerint huszonnégy — részint magyar, részint német -— segédlelkész működik. Azonban csak tizenhatnak van rendes helye, a többi nyolcz részint névleges káplán, részint másodtanító. Minden pályán nehéz önállóságra vergődni. Tanulmányaink elvégezése, az oklevél megszerzése után minden pályán nehézségekkel találkozunk, küzdelmeken kell átmennünk, -míg önállóságunk vágya teljesül. A dunántúli segédlelkészeknek az a nehéz megpróbáltatás jutott, hogy a felavatás pillanatában a felszentelendők fele teljesen elzárva látja maga előtt a pályát, melyre lépni hivatása, óhajtása. S ha nem akarják eldobni a nehezen megszerzett papi palástot, ha nem akarják tanulmányaikat tovább folytatni, hogy tanárok lehessenek, kénytelen kelletlen nevelői vagy másodtanítói állást kell elfoglalniok. Udvös-e az egyházra, ha paedagogiai tekintetben meglehetősen tájékozatlan és gyakorlatlan segédlelkészek végeznek az iskolákban tanítói teendőket; hasznos-e a segédlelkészekre, ha tanulmányaik folytatásában a tanítás által gátolva vannak? annak megitélését mindenkinek saját belátására bizhatom. De a legnagyobb baj mégis az, hogy a kedvük, akaratuk, vágyuk ellenére nevelőkké és másodtanítókká lett segédlelkészek a kelletlenül végzett munka s az ezzel együtt járó elégedetlenség következtében lassanként kezdik kihullatni az idealismus felfelé emelő szárnyaiból a legszebb és legerősebb tollakat és észre sem veszik, midőn egyszer csak a pessimismus sodró örvényébe hullva találják magukat. Altalános, sokat emlegetett jelenség, hogy a materialismus az idealismussal élet halál tusára kelt. Megindította a harczot minden vonalon s az idealismus nem egy döntő ütközetben csatát vesztett. Ha valaha, most van szüksége az egyháznak olyan lelkészekre, kik szóval, tettel, példával hirdetik az idealismust véglehel létükig. Ezt azonban nem várhatja az egyház azoktól, kik a kényszerítő körülmények iszonyú nyomása miatt idejekorán elveszítik maguk is idealismusukat. Rosz, szorult, nyomorult, reménytelen a dunántúli segédlelkészek helyzete, mert nagyrészt még abból a pályakörből is ki vannak zárva, a melyben a czélért futni szeretnének. De azon segédlelkészek helyzete sem sokkal jobb, kik kápláni állásokat elfoglalni szerencsések (?). A káplánok nagy számánál fogva a Dunántál bővelkedik 50 — 60 forintos hiványokban, mely fizetésből hogy tisztességesen ruházkodni sem lehet, mindenki beláthatja. Ehhez járul még, hogy a torlódás miatt minden segédlelkészt 6—7 évi káplánkodás fenyeget. Meglehetett volna-e annak idején ezt a torlódást akadályozni, arról nem vagyok illetékes, nem is akarok, de késő is volna beszélni ! . . . Sokkal fontosabb és időszerűbb az a kérdés : lehet-e és kell-e a dunántúli ev. segédlelkészek nyomorúságos helyzetén segíteni? Minden lehetséges, csak akarni kell. Hogy a lehetőséget példákkal is illusztráljam, lehetséges a kápláni fizetés minimumát 100 frtban megállapítani, lehetséges 4— 5000 lélekszámmal és nagy szórványnyal biró gyülekezetekben segédlelkészi állá-