Evangélikus Egyház és Iskola 1893.

Tematikus tartalom - Nekrolog - Fleischhacker Károly (Solcz Ödön)

339 sokat szervezni, lelietséges a püspöki titkári állást betölteni, lehetséges a soproni lyceumban vallástanári állást létesíteni stb. De nemcsak lehetséges, kell is a dunántúli ev. segédlelkészek reménytelen helyzetén javítani. A róm. kath. egyház bizonynyal a hála és szeretet széttéphetetlen kötelékeivel fűzi keblére a felszentelt egyéneket, midőn róluk a felszentelés napjától kezdve — még ha érdemetlenekké válnak is — halálos órájukig gondoskodik. Ev. egyházunk a róm. kath. egyházat szegénysége miatt nem követheti, de ezen elvet, ha csak saját érdeke ellen nem tör, teljesen meg sem vetheti. A dunántúli segédlelkészek rossz, szorult, nyomorult, reménytelen helyzetét tovább takargatni nem lehet, nem szabad. A nyomasztó helyzet három év óta tart és folyton sulyosodik. Pedig az a bátor és kitartó kápláncsapat, mely a nevelői, másodtanítói és 60 fitos kápláni állásokban is rendületlenül hű marad papi köntöséhez, az a lelkes kápláncsapat, mely még a reménytelenség idején is reménykedik és a legkétségbeesett küzdelemben és nyomorúságban is megőrizni iparkodik az idealismus fenkölt szellemét: megérdemli a dunántúli ág. hitv. ev. egyházkerület gondoskodását, szeretetét és a legközelebbi jövőben — segedelmét. Ladányi. Fleischhacker Károly ágfalvai evang. ker. lelkész, a soproni felső ev. ker. egyházmegye esperese, a koronás arany érdemkereszt tulajdonosa stb. f. é. július hó 16.-án este 10'/

2 órakor meghalt. A boldogúlt egyike volt a dunántúli ev. ker. lelkészi kar legtiszteletreméltóbb, legkedveltebb s különösen fiatalabb éveiben legtevékenyebb tagjainak s igy napról-napra vártam, hogy akad majd valaki, aki érdemeit egyházi lapjainkban is méltatni fogja : de várakozásom nem ment teljesedésbe. S ezt utóbb már csaknem természetesnek is vettem, mivel megszoktam, hogy egyházunk, mely jeleseit anyagi jutalommal ki nem tüntetheti, gyakran még az elismerés babérjának nyújtásával is íukar szokott lenni velők szemben. Igy történt itt is. Az igazi érdem méltatása mindezideig itt is elmaradt, — de most, hogy a soproni felső ev. ker. egyházmegye szept. 28.-án tartott rendkívüli közgyűlésén a boldogúlt szeretetteljes alakja ismét felelevenítetett előttünk esperességi felügyelőnk róla megemlékező szép szavai által, feltettem magamban, hogy ha későn bár s ifjúságom s ebből folyó tapasztalatlanságom következtében legkevésbé hivatottan is, a boldogúlt iránt táplált fiúi kegyeletem által is sarkalva, megkísérlem életét és működését csekély erőmhöz mérten ezen egyetlen ev. luth, magyar lapunk hasábjain röviden megismertetni és jellemezni. Fleischhacker Károly 47 évig működött mint lelkész s 22 évig mint esperes s azon elv, melynek megvalósításán 72 evre terjedő hosszú életén át lankadatlanul törekedett a Jézus evangéliumában foglalt s az Isten és a felebarátok iránt önzetlenül nyilvánuló szeretet elve vala. 1821.-ben született Sopronban, hol atyja köztiszteletben álló szűcsmester volt. A gymnásiumot s a theologiát szülővárosában végezte, hol az akkor nagy virágzásnak örvendett német önképzőkörben úgy is mint annak titkára nagy szerepet játszott s kitűnő irodalmi termékei valamint jeles szavallati előadásai által is már akkor számtalan jelét adta annak, hogy igazi hivatással bír azon magasztos pályára, melynek életét szentelte s melyen a szép irály s a jó előadás különösen hivatva van a közjó érdekében érvényesülni. Theologiai tanulmányainak kibővítése illetve befejezése végett 1845.-ben Németországba ment s 4 évet töltött a thübingeni és a jénai egyetemeken, mely előbbi helyen a hires B a urnák, az újszövetségi kritika nagymesterének volt buzgó hallgatója, kinek lábainál speculativ theologussá fejlődött, azon elvvel ajakán és szivében, hogy az evangéliumból folyó szellem az, minek újjá kell szülnie az emberiséget, míg a dogma holt betűit sok tekintetben az emberiség lelkiösméretére erőszakolt nyűgnek tekintette. Külföldi tartózkodásának mindkét évében nagyobb utazásokat tett s különösen végleges hazajövetele előtt mint az akkor dúsgazdag Nikolits család egyik sarjának Sándornak útitársa — kivel Jénában ismerkedett és barátkozott meg — bejárta és megtekintette Németország, Belgium, Németalföld és a Svájcz legnevezetesebb helyeit és vidékeit, mi nagyban hozzájárúlt ember és világismeretének helyes és teljes kiműveléséhez. 1847.-ben hazájába visszatérve, az épen pásztor nélkül volt ágfalvai ev. ker. egyházközség, az alig 26 éves ifjút lelkészévé választotta, anélkül, hogy az előbb kápláukodott volna; de ezt annál könnyebben elnézhették neki, mivel már mint diák s később mint theologus gyakran segédkezett az akkori hires soproni superintendens Kiss János hivatalában, miáltal több alkalma nyilt a lelkészi hivatalos teendőkkel megismerkedni s magát a gyakorlati leikészetben kiképezni, mint akárhány káplánnak . . . Ifjú szivének egész lelkesedésével fogott most lelkészi kötelességeinek teljesítéséhez s lankadatlan buzgóságát csakhamar látható siker is koronázta. Egymásután építtetett egyházközsége által góth stylban tartott remek tem plomtornyot, diszes és tágas lelkészlakot, úgy az anya mint a leánygyülekezetekben a kor követelményeinek megfelelő, palotaszerű-, számszerint három iskolaépületet s szerveztetett a tanköteles gyermekek folyton növekedő nagy száma által kényszerítve két szép fizetéssel dotált uj rendes tanitói állomást. Gyülekezetében kifejtett közhasznú mukássága csakhamar reá vonta az egyházmegye figyelmét is, mely őt 1871.-ben esperesévé választotta s ezen megtisztelő, de sok teendővel járó hivatalt minden legkisebb dijazás nélkül 22 éven át egész haláláig viselte s páratlan pontossággal töltötte be. Legfőbb érdeme ezen a téren kétségkívül az „esperességi 1 e 1 k és z 1 a n it ó i özvegy- és árvaalap" megteremtése volt, mely intézmény kis mustár-