Evangélikus Egyház és Iskola 1893.

Tematikus tartalom - Czikkek - A szabadválasztás kérdéséhez (Bohus Pál)

Tizenegyedik évfolyam. 42. szám. Pozsony, 1893. évi Október 21-én. EVANGELIKUS EGYHÁZ es ISKOLA. Előfizetési ár: Egész évre . félévre 12 kn. t> 7, negyedévre ... S „ Egy szám ára: 24 flr. /VIEGJELEN HETENKÉNT EGYSZER. Szerkesztő- s kiadó hivatal : Pozsony, Konventutcza 6 sz. a. Felelős szerkesztő s kiadó : T 33. S Z r_r Y ft IST S Z K Y FERENCZ. Hirdetés ára: Négyhasábos petit sorként egyszer közölve 14 flr. többször közölve 10 flr. Bélyegdij : külön GO flr. Tartalom: A szabadválasztás kérdéséhez. (Bohus Pál.) — A dunántúli evang. segédlelkészek reménytelen állapota. (Ladányi.) — Nekroloj — Irodalom. — Belföld. — Vegyesek. — Pályázatok. A, szabaáválasztás kérdéséhez. Egyházi lapjaink hasábjain manapság talán a leggyakrabban előforduló téma a papválasztás szabályozása. Mint a gyakorlati egyházi életnek egyik sarkalatos kérdése méltán felköltheti azt a figyelmet, melyben e b. lapok egy-egy kiváló munkatársa, de különösen a lelkészkedő papság részesíti. Sok megszívlelni való gondolat merült fel e tárgy körül eddig, melyeknek legtöbbje megérdemli, sőt kívánja, hogy felettük különösen azok, a kiket legközvetlenebbül érdekel, a kik sokszor bő tapasztalatok tárházából szedhetik elő érveiket állításuk, álláspontjuk igazolására, eszmecserét váltsanak. Ezek legtöbbje velem együtt a mellett van, hogy a papválasztás reformálandó. Mert az kétségtelen, hogy a szabadválasztás joga, melynek veszedelmes kinövései burjánzanak manapság az egyház beléletében a nép az isteni nép tekintélyének védelme alatt, a mikor egy-egy „alkotmányos" papválasztás hosszú időkre a viszály, egyenetlenség melegágyát veti meg az egyházban, mely bénítja az egyházias életet, kisebbíti a vallásos érzelmeket, az egyházi gyűléseket pártoskodások, személyeskedések színterévé alacsonyítja le, sőt a családi hajlékot sem kirnéli: az ilyen szabadválasztás szabadossággá, önző, alacsony érdekek kielégítésének eszközévé fajult, mely sem a papi hivatásnak, sem pedig az autonómiának dicsőségére nem válik, közegyházunk külső tekintélyét nem erősíti. Az ilyen szabadválasztást okvetlenül korlátozni kell. A „nép szava Isten szava" elvéből s a protestántismus elvéből indulva ki, igaz, hogy nehezen esik ezzel a gondolattal megbarátkoznunk. Nehezen esik már azért is, mert látjuk, hogy napjainkban a katholikus egyház a népnek jogokat igér, többékevésbé szintén kezdi belátni az autonomia áldásait akár azért, hogy a túlsó táborban is fel-felburjánzó vallásos közönyösséget eloszlassa, akár hogy saját fegyverünkkel folytasson ellenünk, természetes ellenségei ellen sikeresebb küzdelmet. Tehát nekünk a régi alaptól, erős várunktól eltérni nem tanácsos, nem szabad. Nem is akarunk. Ámde a nép jogának oly nagymérvű kiszélesítése, mint az a papválasztásnál nyilvánul, egyházi fejlődésünknek határozottan útjában áll és a mai anyagias korban, midőn a haszonvágy, a megvesztegetés iránti hajlandóság mind nagyobb tért hódít népünk alsóbb rétegeiben, a becsület, jellem, az emberismeret pedig csak mellékes, háttérbe szorul — távolról sem igazolja az eddigi rendszernek fentartását, sőt annak reformálása egyenesen egyházi érdek. És így hiszem, hogy a kerületi szabályrendeletek megalkotása végett kiküldött bizottságok munkájának sikeres és egyöntetű volta czéljából kívánatos lett volna, hogy ezek a bizottságok különösen a lelkészválasztási szabályzat elkészítését egy közös bizottságban komoly vita tárgyává, egyetemes jellegűvé tegyék vala s szabadválasztási jog határozatainak megvonásához találják meg azt a helyes utat, mely ügy a gyülekezeti igényeknek, mint a lelkészi kaitekintélyének, de különösen zsinati törvényünk, alkotmányunk szellemének, méltóságának leginkább megfelel. Mert ha eltekintünk is a rangosztályok felállításától, de az mégis csak nagy anomália, hogy egy gyülekezetnek fölbujtogatott liivei csak azt mérlegeljék a megválasztandóban : körszakállat hord-e avagy borotválkozik, van-e kiváló érzéke a társas örömök élvezete iránt, a siró hegedű hangjai mellett tud-e sírva mulatni? és nem az érdemet, nem a munka emberét, nem az Istenét hiven szolgáló hü lelkipásztori jellemet méltányolják. És ne feledjük, hogy az előbbi tulajdonságok hamarább felismerhetők, könnyebben rokonszenvet keltők s a könnyű vérű agitátoroknak biztosabb kortes-eszközül szolgálnak, mint az egyház javát zajtalanul munkálni vágyó erények. De ne takargassuk a magunk hibáit sem, ha javítani akarunk. Avagy nincsenek-e példák arra is,