Evangélikus Egyház és Iskola 1893.

Tematikus tartalom - Czikkek - A theol. akadémia 1893/4. tanévét megnyitó igazgatói beszéd

egyes ember és közösség egyéniségét meghatározó tényezőket, hanem egyenesen lényege alapján kívánja azokat. Az évang. lelkésznek feladata a vallásnak ezen felfogása szerint lényegileg módosul. Az istenszolgálat nem az ő kizárólagos hivatása. Mindnyájan egyaránt, bármely életpályán is működjünk — hivatva vagyunk arra, hogy az élő, kegyelmesen kijelentő Istenhez viszonyulva, az O szellemének ereje alapján személyiségünkben, egyéniségünkben megigazulva és megszentelve ezen mi teljes egyéniségünkkel szolgáljuk Istent a létező, szintén egyénileg meghatározott közösségben egész életünkkel. Az egyetemes papság eszméjét ily életben kiki hivatva van megvalósítani. Az ev. lelkésztől azonban még ennél többet is kívánunk. Nem elég az, hogy ő e vallásos, ker. életet a maga közvetlenségében, bensejében tapasztalja s külső életében előterjeszsze ; s így benső szükségszerűségtől bizonyuljon be vallásosnak : sajátos feladata abban áll, hogy ő közelebbi életfeladatát abban ismeri fel s ezzel örömét és boldogságát abban fel is leli, hogy ő Isten kijelentő ténykedését s az embernek Isten felé irányuló hitéletét a természetben, az emberiség történetében, a kivülötte levő társadalmi és egyéni életben tanulmányozza, a Krisztusban történt kijelentés alapján értékesíti s mindezt tudatra emelve, tudatosan, lelke teljes odaadásával azon munkálkodik, hogy másokban is nevelőileg s mindenképen a Jézus Krisztus vallási tudatában feltárt Isten országának eszméje egyénileg megalakuljon. S még ez sem elég. Az evang. lelkész, midőn a hivek közössége által ezen általános keresztényi vezető és nevelő feladattal megbizatik, megbízatását nyeri egy a confessio, a kor, a nemzetiségi és nemzeti jelleg által meghatározott s így egyénileg megalakult közösségtől s ezért is az evang. lelkésznek kötelessége confessiójának elveit, a kor mozgató eszméit s ezzel adott szellemi javakat, de bajokat is a nemzetiségi és nemzeti jellegnek jogosultságát, érvényesülésének határait is ismerni s ezen tudatos ismeret alapján egyháza vezetése, kormányzása és fejlesztése érdekében Isten országa kiépülése czéljából közreműködni. Az imént oly könnyűnek feltűnt feladat az evang. lelkész hivatásának e felfogása alapján nehéznek, mondhatjuk legnehezebbnek bizonyul be. Valamint a vallásban az isteni és emberi lényeg bensőleg érintkezik : úgy az igazán hivatott lelkész tudatában is egybefolynak az isteni kegyelmi jelentés és az emberi erkölcsi, szellemi fejlődésnek szálai ; s valamint a vallás igazi lényege a személyiségnek központi, az egész egyéniséget átható ereje : úgy az igazán hivatott lelkésznek feladata ezen központi erő paedagogiai fejlesztése által az egyes valamint erkölcsi személyeket a hivőt és társadalmat tisztítólag, szentesítőleg meghatározni. Nincs szentebb, mélyebbre és épen ezért tágabb körre is kiható élethivatás, mint az igazi lelkészé ; de másrészt nincs az igaz lelkészinél nehezebb életfeladat. S ha e hivatás igaz betöltése valahol és valamikor nehéz volt, úgy nehéz az nálunk hazánkban és pedig éppen a jelenkorban. Evang. egyházunk a közel mult időkig hazánkban a kisebbségnek volt elnyomott egyháza, melynek lelkésze azonfölül még a befolyásos patrónus mellett is háttérbe szorult. A külső létért való küzdelem szomorú napjai azonban a jelen korban letűntek ; s a theol. képzés tudományos színvonalának emelése, valamint a zsinati rendezés ez állás értékét a köztudatban is emelte, úgy hogy a mint azt ez évben is örömmel tapasztaljuk, jelesek is versenyezve lépnek e pályára. S jelesekre, nemesekre szükségünk is van — és pedig ha valamikor, úgy éppen most a jelenkorban. A jelenkornak zászlajára van kitűzve a protestantismus egyik dicső jelszava : a lelkiismereti szabadságon alapuló szabad vallásgyakorlatnak követelménye. E jelszó varázshatása alatt a régi szerződések és jogi formulák által adott külső védfalak — a melyek egyházunkat létében gyakran megóvták — leomlanak ; nem ily privilegiumszerü jogokra, nem ily állami biztosítékokra hivatkozhatunk kiváltságunk tudatában az absolutistice egységesen szervezkedett pápás egyházzal szemben s a mind nagyobb számban közel jövőben szervezkedő vallási felekezetek és szekták ellenében : egyedüli védfalunk és fegyverünk jövőben a szellem, prot. vallásunknak a személyiséget átható s azt érvényre emelő ereje ; s küzdelmünk sikere, győzelmünk biztosítéka nem a casuistice alkalmazott jogi codexek ismerete, vallásunk szertartásainak ismerete s egyházi kormányzatunk szigorú érvényesítése ; sikerünk csak akkor biztos, ha vezéreink s így lelkészeink egyházunk elveit tudatosan felismerik, ha felismerik azt, hogy egyházunk elve egyazonos a renaissance elvével, hogy ugyanazon elv, t. i. az egyéniségnek elve, a mely a rendi és jogi állam fölött győzedelmeskedő, képviseleti alapon nyugvó, az egyéni erő kifejtésében érvényesülő, a nemzeti szellem által sajátosan szervezett culturállamot szülte; hogy ugyanazon elv létesíté a vallási téren a hierarchicus önkény s a . törvényszerűség hatalma fölött győzedelmeskedő, az egységes szellemnek legkülönfélébb nyelvben és szertartásokban kifejezést adó, a tankifejtésben, a tudomány fejlődését követő s a kormányzatban is a nemzeti szellem által meghatározott protestáns vallást. Minél inkább emelkednek vezéreink s így lelkészeink is a magyar culturállam és magyarhoni prot. egyházunk fejlődési elve közösségének tudatára s minél inkább érvényesül e tény alapján magában a közvéleményben is annak tudata, hogy az igaz magyarhoni protestáns saját vallásának elvét tagadja meg, ha nem lelkesül a nemzeti szellem által szervezett magyar culturállamáért s viszont annak tudata, hogy az önálló nemzeti culturállam eszméjéért lelkesülő honpolgár a vallás terén is az egyedül megbízható szövetségest a protestánsban, mert egy szellem szülöttjében, testvérében leli fel ; annálinkább fog hazánkban épen a vallás szabad gyakorlatának uj aerájában protestáns vallásunk is hódítani. Igaz