Evangélikus Egyház és Iskola 1893.

Tematikus tartalom - Czikkek - A theol. akadémia 1893/4. tanévét megnyitó igazgatói beszéd

303 nemzeti alapon nyugvó önálló enlturállamban csakis a protestantismus szelleme bódíthat vallási téren is; s az igaz protestáns vallás épen a benne rejlő egyéniesítő elvénél fogva, ha az bármely államban egységesen szervezkedik más mint nemzeti jellegű nem is lehet. De vájjon vezéreinkben, lelkészeinkben él-e ezen tudat ezen magyarhoni prot. egyházuuknak sikeres fejlődését feltételező, az előttünk álló nagy küzdelmek győzelme fölött egyenesen döntő tudat?! Egyetemes egyházunkban, mint ilyenben élt ez mindig, sőt egyenesen azt mondhatjuk, hogy egyházunk egyetemét s az ezt képviselő egyetemes gyülésünket épen ezen tudat léptette életbe. Addig míg nemzetünk önmagában meg volt oszolva, addig míg uemzetünk nem sajátos érdekből, hanem a többi nemzetekkel együtt küzdött egy közös ellenség, a török ellen : evang. egyházunk is csakis helyi, esperességi s kerületi osztottságában létezett, egységes öntudatos organummal nem birt. De midőn nemzetünk a mult század vége felé a többi nemzetekkel együtt a latin nyelv egyenlősítő jármát levetette s tömörülve az idegen befolyással szemben nemzeti alkotmányos kormányt s ennek vezetése alatt nemzeti szellemű egységes nevelést is kivánt, épen ekkor gyűltek össze protestáns nagyjaink is Budapesten, majd Pozsonyban s királyi engedélylyel tartották meg egyetemes tanácskozmányaikat, egyetemes gyűléseink e kezdeményezőit s választák meg az első generalis inspectort. Az egyházi térre alkalmazott nationális educatiónak eszméje képezte tanácskozásaiknak főtárgyát. Ezen nationales educatio érdekében kívánták helyesen már oly korán egy önálló nemzeti szellemtől áthatott facultásnak felállítását. S az sem volt véletlenség, hanem igenis a protestantismus elvével adott nemzeti követelménynek folyománya, hogy evang. atyáink ezen egyetemes gyűléseiket a református testvérekével évtizedeken át közösen is megtartották. S egyházegyetemünk ezen keletkezésénél adott nemzeti missiójáról soha sem feledkezett meg. „Nyelvében él a nemzet" — „a nemzeti szellem közvetlen híi kifejezést egy nyelvben keres", midőn ez igazság jelentősége e század eleje óta mind tisztább alakban lépett nemzetünk tudatába: egyetemes egyházunk is megérté s magáévá tevé a jelszót. — Megértette azt a történet tanúbizonyságából, hogy a magyar faj volt hazánkban az állam alkotó, hogy a magyar faj államunk majd ezredévi fennállása óta nem csak létért való küzdelmében volt a vezérlő, hanem akkor is, midőn a jesuitismussal szövetkező absolutismus támadta meg vallási és politikai szabadságunkat és önállóságunkat — a dicső zászló kibontója; s alkotmányos, békés uton is e szabadság és önállóság kivivója. Ezért is akkor, midőn apáink a nemzeti nevelés és ezen alapuló nemzeti szellem által áthatott cultur állam eszményéért lelkesültek : egyetemes egyházunk egy perczig sem habozott a fölött, hogy a nemzeti nevelésnek nyelve, e culturállam nemzeti jellemét a tudomány és általában az irodalom, valamint a közélet hivatalos terén kifejező közege más, mint a magyar nem lehet. Egyetemes egyházunk már a húszas évektől kezdve sürgeti majd később követeli, hogy evang. iskoláinkban, nevezetesen a közép és főiskolákban az egyenlősítő, nemzeti jelleget elmosó latin nyelv helyébe nemzeti szellemünket kifejező magyar nyelv lépjen; gyűlései jegyzőkönyveit a 30-as években már magyar és latin és 1840.-től fogva csak is magyar nyelven vezeti ; s közgyűléseinken a magyar nyelv használását kivánja s a végett, hogy egyetemes egyházunk minden egyes gyülekezete is vallomást tehessen ugyancsak a magyar nyelvnek nemzeti jelleme mellett — az egyházi, de állami jellegű anyakönyvek magyar nyelven való vezetését már 1840.-ben egész határozottan meghagyja a lelkészeknek. S theol. akadémiánk felállítására — váljon mi indította leghatásosabban egyetemes egyházunkat?! Nemde azon nemzeti eszmény, hogy lelkészképzésünket a külfölddel szemben önállósítsa s a mai tudomány színvonalára emelendő, s magyar nyelven művelendő theol. irodalma által is szolgálja magyar nemzetünk cultur érdekeit. Egyetemes egyházunk ezen czélért lelkesülve azonban nem csak hatott és alkotott, hanem áldozott is ; s ez áldozat készségében annyira ment, hogy belenyugodott múltja legdrágább kincsének legalább az iskola terén való lényegszerü feláldozásába, egyházunk autonómiájának feláldozásába, azon autonómiának, a melynek erejéből támadt fel a pátens idejében nemzetünk alkotmányos életének mai uj korszaka. Egyetemes egyházunk, a mint létét a nemzeti szellem felébredésének köszöni; ugy élet fejlődésében is mindég egynek tudta magát hazáuk magyar nemzeti szellemével. A gyermek büszkesége dagasztja lelkünket, midőn azt látjuk, hogy egyetemes egyházunkban s a vele mindig egy uton haladó pozsonyi egyházunkban — akadémiánk ezen szülőiben — az egyházi és a nemzeti érdek mindig egymást áthasonító kölcsönhatásban volt; s ha evang. egyházunk teljes és részleteiben is hű képét szemlélhetnők e szülőinkben: ugy nyugott lélekkel és győzelmünk biztos tudatában nézhetnénk a közelgő válságos napok elé. Büszkeségünk azonban megszégyenül s reményünk aggodalommá válik, ha egyházi életünk e magaslatairól letekintünk azon nemzetieskedő küzdelmekre, melyek éppen ugy szülőink ellen, mint ezek gyermeke, theol. akadémiánk ellen irányulnak. Éppen most, midőn, ha valamikor — egyeknek kellene lennünk a nemzeti szellem erejében is — önmagunk közt vagyunk meghasonolva ; a múltnak külső ellensége helyébe egy tán még veszélyesebb belső ellenség lép. Fellépése oly kihivó, szereplése oly kirívó, hogy nemzetünk közvéleménye ez ellenségen át színezve lát minket, ez ellenség ellen küzdőket is s panszlávnak hirdeti evang. egyházunkat, akadémiánkat. Ezen — a közvélemény által becsmérelt, s ke-