Evangélikus Egyház és Iskola 1893.

Tematikus tartalom - Belföld - A VI. szab. kir. városi esperesség (Homola István)

271 az öreg- tanító kántori fizetéséből, mely külön még a papiroson sem létezett, valamit levonni. A hol pedig a leányegyházközségek az orgonálásért mégis valami külön dijat fizetnek, az rendesen nagyon csekély összeg. Igy például Acsád, mely sokkal tehetősebb mint Meszlen, fizet az orgonálásért 10 frtot évenkiut, Urai-Újfalu filiái 9 frtot, Hodos filiája Sal 17 frtot. Álljon itt egy példa Felső-Magyarországból. Dobsina (1. Néptanítók lapja 1893. 3. sz.) városában a tanítói fizetés 700 frt, kántori szolgálatok 2/

s-dáért 120 frt. Ha egybe volna forrasztva mindkét fizetés, akkor a miniszteri osztás szerint kántori javadalomnak volna veendő 280 frt; pedig tényleg jár 120 frt, azaz a kántortanítói fizetésnek nem fele, hanem heted része. Ez a tényleges valóság. Pedig Dobsinán nehéz a kántori szolgálat, nemcsak mert népes az egyház, hanem mivel — ha jól tudom most is még — az év egy részében kora hajnalban kell kántori szolgálatot tenni. Mind ezeket közvetlen fentebbi sorokban elmondott tényeket figyelmen kivül hagyja a szóban levő miniszteri körlevél és kimondja, hogy a legszigoruabb eljárás mellett elválasztandók a dijlevélben azon tételek, melyek kizárólag tanítói fizetésre vallanak, és azon tételek, melyek egyéb minőség utánra vallanak, a fennmaradó összeg tanítói s kántori közös jövedelemnek tekintendő s két egyenlő részre osztva, a kizárólag tanítói minőségben élvezett fizetéssel kiegészítve képezi azon összeget, melyet minden körülmények között tisztán tanítói fizetésnek lehet tekinteni. A tiszti díj, a terményekbeni szolgálmányok, a földek jövedelme is csak fele részében számítandó tanítói fizetésnek. Boldog kántor-tanítók ti, kiknek csekély volt az ügynevezett fix fizetése, de a kik egész életeteken át bajlódtatok a szegény szülőktől járt magas tandíjnak behajtásával nyugdíjazáskor jutalmatok nagy lészen ! Csak a csekély fix fizetésiek felejtetik meg ! Boldogtalan kántortanítók ti, kik rendezett felvilágosodott gyülekezetekben szolgáltatok, hol a biztos jövedelemre fektették a fősúlyt, a tandijat egészen eltörölték, mert az iskoláztatási kényszerrel a tandíj jól össze nem fér, majd nyugdijaztatástokkor fogjátok megérezni, mily csekély volt tanítói fizetéstek ! merev megkülönböztetést tesz a ministeri rendelet a népoktatás ugyanazon egy terén, ugyanannyi munkaidőben munkálkodó kántortanítók és a községi, állami tanitók közt. Mely utóbbiak több helyen szintügy segédkeznek az isteni tiszteleten és temetéseken, mint a kántortanítók ; mert oly teendőket, melyek helyben és a tanórákon kivül véghezvihetők, az iskolai felsőségnek engedelmével elvállalhatnak; (1868: 38. t.-cz. 141. §.) a kik minden egyébben kántortanítók, csak elnevezésök nem az. Es a kántortanítók, kik egész héten át, egész tanéven át a tanításnak ugyanazon igáját húzzák, meglehet — és a felvett statistikai adatok azt bizonyítják, hogy aránylag sokkal több esetben — csekélyebb összfizetésért mint a községi tanítók, — ők mondom fizetésükből csekélyebb részt számíthatnak be a nyugdíjba ; — mivel a hétköznapi munkán felül még vasárnap és ünnepnap is segédkeznek a nép erkölcsi építése körül, és nevök kántortanító! Hol van itt az arányosság a munka s a jutalom, a fáradozás és az elismerés között? Hol az egyenlő elbánás, egyenlő társakkal? Választófalat emel a rendelet a leányegyházközségi s anyaegyházközségi tanítók között is. Mert nem hihetem, hogy a leáuyegyházközségek tanítóit mind kántortanítókká tegye, csupán azért, mivel évente néhány temetésen külön stoláért énekelnek ; nem hihetem, hogy általában a hitfelekezeti tanítók 90 száztólijának nyugdíj igényeit devalválni akarja. (Folyt, köv.) Nagytiszteletü Szerkesztő Úr! Utolsó czikkemben tett két szerkesztői mégjegyzése azt látszik tanúsítani, hogy félreértettem. Nehogy ez tovább terjedjen, azért kénytelen vagyok ezen kimagyarázó utóirattal élni, mert félreértetni nem szeretnék. Azért röviden és minden kételyt kizárólag előadom, hogy mi az, a mi engemet lehangol és keserűséggel tölt el. Először az a gondolat, hogy egyetemes gyülésünk megint nemzetiségi viták színhelye leend. Evek óta egyetemes gyűléseink a sensatióban gyönyörködő sajtónak legízletesebb csemegéjét a mi nemzetiségi vitáink képezik. És a mi túlzó tótjaink és hevesebb vérű magyarjaink itt óhajtják babéraikat aratni; az elsők, hogy obscurus vidéki elvtársaiknak s a külföldi szláv világnak bemutassák, hogy miként küzdenek ők a zsarnok magyarok ellen, az utóbbiak pedig, hogy bemutassák, hogy „él magyar, áll Buda még." Mindkettő pedig az ultramontánok és egyházunk ellenségei malmára hajtja a vizet. És felhangzik a kaczagó gúnyszó : „ A tót lutheránusok." Ez okozza, hogy egyházunknak és sok jeles férfiainknak nincs az a befolyása és súlya állami életünkre és kormányzatunkra, mint a miként megérdemlenék. Ennek következményeit érezzük és ezt elhallgatni lehet, de tagadni igazságtalanság. A minisztériumokban, a legfőbb kormányzati ágakban kevés jelesünk szerepel. Parlamentarismus mellett ez fontos és lehangoló jelenség. Mert a parlamentáris élet az állami tényezők befolyásának jelenségeit ép úgy kimutatja, mint a hévmérő a melegségi és hidegségi fokokat. Egy örökké viszálykodó és önmagában meghasonlott egyház felett hamar napirendre térnek. De ennek megvan hatása az egyházi életre is. Az elkedvetlenedés csakhamar beáll a legjobbaknál is. És ha a lelkesedés és ez által emelt öntudat az