Evangélikus Egyház és Iskola 1893.

Tematikus tartalom - Czikkek - „Az állami anyakönyvvezetés” (–a–)

223 „ás állami, anyakönyvvezető," Az „Ev. Egyház és Iskola" 25.— 26. számában ezen czím alatt megjelent czikkre bátorkodom egynehány szerény megjegyzést tenni. Nem akarom ugyan az ott felsorolt indokok valódiságát vagy alaptalanságát bizonyítani, mert bizony a projektált állami anyakönyvvezetés két oldalra vágó éles kard, a mely védeni, de megsebesíteni is tud; — mégis szükségesnek tartom az abból kifolyó b aj o k r a rámutatni. Igaz, hogy az állam meghagyja az egyháznak az ő anyakönyveit, de nem fogja őket ellenőrizni: és ebben rejlik az első baj. A r. kath. papok csak ezt kivánják, hogy annál jobban avatkozhassanak kivált a vegyes házasságból származó gyerekek nevelésébe. Nekik szabad lesz a hozzánk tartozó csecsemőt büntetlenül — ad majorem suam glóriám — megkeresztelni, s legyen bár az az állami anyakönyvben törvény szerint evangélikusnak is beirva, mégis a r. katholikus egyház óltalma alatt marad. Hisz vice versa mink is ugyanazt tehetjük.(!) Nem bizony! Nekünk nem áll szolgálatunkra a propaganda ereje s pénze, sem a pokol és ég Ígérete, mert ha most a míg az 1868-diki törvény érvényes — nincs erőnk sok hozzánk tartozó gyermeket a kath. vallásban való oktatástól megóvni, azután még kevésbbé tehetjük s „vae victis!" Ha az államnak kedve volna azután is a gyermekek hittani nevelését ellenőrizni, nem lenne aggodalmunk; de u épen attól akar szabadulni s a vallásos nevelés s ellenőrzés egyedül egyházunk dolga lesz, annak az egyháznak, a mely — ágy látszik fájdalom — vagy fanatikus népből (a mitől óvjon minket az úr Isten), vagy indifferens intelligentiából — (a mi nem elegendő) fog összegyűlni. És az állami anyakönyvvezetésre való képesség nem lesz-e a lelkészekre nézve lealacsonyító? Gyógyszerészek, kereskedők, körjegyzők, tanítók mind képesek arra, — csak a lelkészek nem ! Már eddig is a lelkész tekintélye nem olyan, aminőnek lenni kellene, de a nép és hivatalnokok irányában fentartja azt még az anyakönyvvezetés. A vélt „függetlenség" teljes ignorál tatássá lesz, s a lelkészből csak „praedicator" és miseolvasó válik. — Azon állítólagos „függetlenség" nem hozza azt sem magával, hogy az anyakönyvvezetéssel összekapcsolt annyi sok teendőtől megszabadult lelkész, jobban teljesítendi a cura pastoralist. A cura pastoralisnak csak ott lehet eredménye, hol a lelkész tekintélye s hatalma teljes; mostani viszonyaink között pedig már sok „felvilágosodott" egyháztag azon örvend, hogy ily fontos ténykedés a lelkész kezéből, világiak őrzésébe fog átadatni, minek folytán a lelkésznek intő szavai a pusztában elhalnak. Es a szegény lelkész, megfosztva az anyakönyvvezetéssel járó jövedelemtől keresni fog más módot, hogy e hézagot pótolja s lesz : a második tévedés rosszabb az elsőnél. Mert a pénzkérdésről is kell szólnunk. Igaz, hogy az állam a neki megtett szolgálatokért nem jutalmazta a lelkészt, — de mégis valaki fizetett neki: a közönség. Zúgolódtunk az ellen, de mégis jól esett az a jövedelem, a mely sok egyházbau nem csekély. Igaza volt a minister úrnak, hogy 1 lélek után 4—5 krt hozott. Olyan lelkésznek, a kinek kis egyháza van — melyben évente 2—3 okmányt szolgáltat ki — vagy kinek rendes fixuma van, nem kell félnie. De vegyük például a turóczegyházmegyei egyházakban szűkölködő lelkészek viszonyait. Lélekszám : 2—3500, fixum 30—100 frt. Az anyakönyvi kivonatok hoztak évente 80—150 frtot, mert sok ember Oroszországba utazik. Ebbeli jövedelemmel birván, nem kívántuk fixumunk felemelését. Ha ez megszűnik, ki pótolja nekünk a kárt ? Az egyházközségek ? Mily alapon? Miből? Azért: ha egyrészről az állami anyakönyvvezetés jogos, másrészről jogtalan volna a lelkészeket az eddigi anyakönyvvezetésből eredő jövedelemtől megfosztani. Az pedig a felterjesztett törvényjavaslat értelmében idővel megtörténik. A marhavész kiirtása czéljából létrejött törvény gondoskodott az illető gazda kárának megtérítéséről, a szegény lelkészek (vannak-e a kik a szegények közé nem számíthatók?) kárpótlásáról nem visel gondot senki. S kell gondot viselnünk ; mert eddigi sajnos állapotunk parancsolja azt s a zsinatilag meghatározott minimum nem segít a bajon. Olvastam azon „örvendetes hirt", hogy a minister úrnak szándékában áll az ág. h. ev. egyháznak járó segélyt 90,000 frtra felemelni. Reméljük, hogy a szó tetté is fog válni. S lia igen, gondolom, hogy az állami subventióuak legjobb hovafordítása az volna, pótolni azt, a mi az állami auyakönyvvezetés által megszűnik. Nézzük csak a próbát. Az elosztásnak kétféle módja lehet : vagy kerületenként vagy pedig az egyetemes egyház egyes egyházközségei lélekszámának arányában. Az egész pótsegély volna 50,000 frt, abból 10,000 maradna az egyetemnek, a 40,000 elosztandó az egyes kerületek között. Az 1891. évben megjelent egyetemes névtár szerint jönne: 1. dunáninneni egyházk. 174.001 léi. ut. 6960 04 frt; 2. dunántúli „ 217.098 „ 8683 82 „ 3. bányai „ 408.345 „ 16.333 80 „ 4. tiszai 157.935 „ 6317 40_„_ 957.379 össz. 38.295 06 frt. Vagyis minden egyes egyházkerület kapna 10.000 frtot szabad rendelkezésére. Hogy azonban ezt biztosíthassuk, kívánatos hogy együttesen kívánjuk az egyházi anyakönyvvezetésből származó lelkészi jövedelem igazságos módon való kárpótlását. A r. kath. klérusnak van elég forrása arra, mink forduljunk oda a honnan várhatjuk azt: az államhoz. —«—• -•SSXíMfS*-