Evangélikus Egyház és Iskola 1893.

Tematikus tartalom - Czikkek - Papválasztási mizériák (Farkas Gejza)

176 A legnemesebb állatnak, a versenyparipának zabla kell, hogy a lovast kitűzött czéljához elröpítse. Igy van az a szabadsággal is; s a mint Krisztus és Pál apostol értelmezése szerint a szabadság nem egyébb mint szolgálat, törvény, úgy evangéliumi felfogás szerint is a szabadság törvény nélkül nem képzelhető. Miért, hogy csak éppen a papválasztás az, a hol törvényt respektálni nem akar senki ? Vannak igaz, törvényeink, az u. n. kerületi rendtartások, de ezek bizony legtöbb esetben irott malaszt, ezer módja van a kijátszásnak s ha már egyszer a megejtett választás után egy „fait accompli "-vei állunk szemben, a dolgot addig húzzákhalasztják, míg a nyugtalankodók is belefáradnak a várakozásba — s beletörődnek a megváltozhatatlanba. Persze, mert sok esetben épp azok csinálják a dolgot visszájára, a kiknek aztán hivatásuk lenne a megtörténtek felett birálatot mondani. Es mert evés közben jön meg az étvágy, csoda-e, ha a példák ismétlődnek. Gondolja magában az illető, lia másnak elsült, miért ne sülne el neki is, s bizony a legtöbb esetben a kapanyél is elsül. Mindezeknek aztán természetszerű folyománya az általános lehangoltság a papválasztások után, a mely tán bénítólag hat évtizedekre, sokszor egy emberi életre, sőt ennél továbbra is az egyházi élet minden nemére ; virágzó egyházak gyorsan hanyatlanak, a mit négy-öt buzgó lelkész alkotott, épített, élesztett s teremtett, az rövid néhány év alatt halomra dől ; egyházszeretet s hitbuzgóság helyett egyháziatlanság és közöny, áldoztkészség helyett rideg elzárkózottság burjánzik fel s a mi mindezeknél veszedelmesebb — de ezzel együtt jár — az erkölcsök megromlanak s a bűnök egész halmaza liti fel sátorát a különben jó tulajdonokkal áldott nép között. Kétségtelen tehát, s a haladó kornak visszautasítbatlan követelménye, hogy a papválasztást az egész vonalon szabályozni kell, ki kell jelölni a medret, a melyben annak le kell folynia, különösen oda kell hatni, hogy személyes érdekek, a mennyire lehet, ne játszhassanak bele — s mindig tárgyilagosan csak az egyház érdeke tartassék szem előtt. A magyarhoni egyházak összesége egy testület lévén, a papválasztást is immár nem lehet csak egyoldalúan az egyes érdekelt egyház szempontjából elbírálni, elbírálandó az a közegyház jól felfogott érdekeinek szempontjából is, sőt az utóbbinak kell a túlsúlyt átengedni. Ez pedig véleményem szerint csakis úgy érhető el, ha először az állomásokat nyilvános pályázat, másodszor fokozatos előléptetés útján töltjük be. Papi állomásaink nagy része csak úgy suttyomban töltetik be, a nyilvánosságnak és a közhirré tételnek teljes kizárásával. Igy történt meg velem — curiosumkép is méltó a feljegyzési«, — hogy egy közvetlen szomszédságomban lévő egyházban — a melyben egy ideig káplálkodtam, s ahol a hivek kivétel nélkül készek és hajlandók voltak rendes lelkészül hívni, mihelyt erre alkalom nyilik — a választást a nélkül ejtették meg, hogy nekem sejtelmem is lett volna, hogy a választás folyamatban van. Azoknak, a kikuek a fönti választás iránt némi kételyeik lennének, némi felvilágosításul megjegyzem, hogy a dolog úgy történt, hogy az esperes megelőzőleg egy erkölcsileg lehetetlenné vált s egy testileg felette fogyatékosnak látszó candidatust küldött ki, utóisónak a saját candidatusát, a kivel az esperes maga is kiment s őt stando pede egy államcsinynyel meg is választatta. Ezt nevezték azon időben kormányzati ügyességnek. Azóta az egyház erkölcsileg még azt a keveset is elvesztette, a mit még mint magot a jövőre meg lehetett volna menteni. A választásoknál a legszélesebb körű nyilvánosságot kell behozni. Értem ezt nemcsak a pályázat közhirré tétele által, hanem az által is, hogy a választási actus is ne csak az esperes vagy küldöttje jelenlétében történjék. Képviselve legyen itt az esperesség is, részint az esperesség által e czélból választott, részint az érdekelt egyház által erre felkért egyének által. Legyen már egyszer vége a sógor koma-féle atyafiságos politikának a választásoknál. A mi az előléptetést illeti, ez ellen igen sokat lehet felhozni, a minthogy ellenzői nem is késtek ellenérveikkel előállni. Csakhogy a kik az előléptetésnek ellenzői, azok már „intra muros" vannak, Rendeznének csak egy általános szavazást a lelkészek között, majd akkor sülue ki, hogy kinek az oldalánál lenne a többség. Eszembe jut itt egy történet egy városi látogatás alkalmából, midőn t. i. az egyik lelkész azt panaszolta, hogy neki nagy teher, hogy alig 400 frtos fizetéséből, a mit még hogy legyen, saját physicai munkájával s tőkebefektetéssel kell megszereznie, még mintegy 40 frt adót kell fizetnie s kérte a látogató püspököt, buzdítaná a hiveket, hogy gondoskodnának egy adóalap létesítéséről, mire a püspök azt mondta : „Hagyja ezt öcsém uram, nem lehet a népet uj teherrel terhelni, jól van ez így; lám, én is fizetem minden szó nélkül." A lelkész megköszönte a jó tanácsot ; de gondolta : „Si duo faciunt idem — non est idem." S hozzálátott maga egy adóalap létesítéséhez, melyhez, a püspök szavai szerint „nem kell a népet terhelni", a nép egy krajczárral sem járult. De mi lett a következése? Mikor a lelkész az egyháztól távozva adóalap czimeu egy tekintélyes összeget letett az egyház asztalára, a hivek nem akarták elfogadni, hogy hadd fizesse a pap ezentúl is az adót — úgy van ez jól. Az bizonyos, hogy a mennyi érvet lehet felhozni az előléptetés ellen, ép annyit lehetne mellette felhozni. Tagadhatatlan mégis, hogy ujabban az előléptetés ellenzőinek van egy nyomós érvük, a melylyel az előléptetés védőinek is számolniok kell. S ez az érv a fizetések egyenlősítése, illetőleg a 800 és 1000 forintos minimum. Azonban boldog Isten mikor lesz az? Szép dolog, nagyon szép, de ép azért nagyon is távol