Evangélikus Egyház és Iskola 1893.

Tematikus tartalom - Czikkek - A jótékonyságnak is vannak határai (Hegyaljai)

semmi egyebet nem adott az ég, a mit e földön a magukénak mondhatnának. Egy ily szegény kivemhez betérve, midőn őt megdicsértem szorgalmáért s egyszersmind csudálkozásomat fejezém ki, hogy a rávetett egyházi adót is mindenkor pontosan megfizeti; ő elővette száraz fekete kenyerét s azt felmutatva előttem, így szólott: „íme tiszt, úr! ilyen kenyéren szoktam én dolgozni sokszor egész heteken keresztül napestig oda künn a szőlőhegyeken, a melyhez nem jut szalonna vagy más valami egyébb. Ezért tudom én az adómat pontosan megfizetni!" Ilyenek a mi egyházunk szegényei. Az ezeknél valamivel tehetősebbek már mind elszállingóztak Amerikába; ott a tengeren túl, idegen földön keresve azt, a mit itthon nem találtak meg, a boldogulást, az előmenetelt, a könnyebb megélhetést. Idehaza a csakis valamivel jobbmóduak maradtak meg : a kiknek házuk vagy egy kis földjük van, vagy valami iparüző mesterséget folytatnak. Ezek nyögnek s panaszkodnak a folyvást szaporodó s kímélet nélkül behajtott állami adók súlyos terhe alatt. S ezektől szoktuk mi beszedetni a legtöbbször ugyan szép szerével, de nem egyszer az államtól eltanult erőszakkal is a reájuk kirótt egyházi adót. S ezektől szoktunk kéregetni a jótékony czélokra is. Ezekből a különféle kéregetésekből pedig talán még a kelletén túl is bővebben kijut a mi osztályrészünk. Nem hiszem, hogy volna-e e hazában olyan felekezet, a mely különféle czimeken annyit gyűjtene egyházi czélokra, mint mi gyüjtünk. Senki be nem léphet templomainkba, anélkül, hogy meg ne adóztatnánk. Nincsen egyházunknak olyan adófizető tagja, a kinél a gyűjtő ívekkel évenként többször is ne kopogtatnánk. Nem tudom, hogy van ez más egyházakban, de nálunk az egyházfi épen hatvankétszer jár körül egy esztendőben a perzselylyel ; hatszor szed offertoriumot különféle intézeteknek; hatszor a papnak és tanítónak ; s ugyanakkor s így ugyan annyiszor adakoznak a hivek az egyházfinak és az iskolás gyermekeknek is. így van ez a mi templomainkban. De a templomon kivül is felhasználunk mi minden alkalmat, a hol valami jótékony czélra gyűjthetünk. Nem múlik el valamire való lakodalom, keresztelő vagy bármi más ünnepély, a hol mi papok valami szent czél érdekében föl ne szólalnánk. Karácsonykor megkezdjük a szokásos gyűjtést az árvaházra. De míg az egyházfi a gyűjtő ívvel házról házra jár ; egy másik hasonló ivet az iskolába viszünk s a tanítóval együtt felszólítjuk a gyermekeket is az adakozásra; a kik helyett ismét ugyanazok a szülők adják a pár krajczár adományt a nevezett szent czélokra. Még ezt jóformán be nem végeztük vagy legalább nem küldtük el, midőn a kezünkben van már a másik két darab gyűjtő ív is, a gyámintézet házi és iskolai gyűjtő íve, melyet a gyámintézeti elnök ugyancsak korán igyekszik a kezünkhöz juttatni, hogy a téli napokban a gyűjtés annál sikeresebb, annál eredménydúsabb legyen. Ezt félre teszszük, mert már megérkezett a püspöki és esperesi körlevél is, melyben sürgősen hívnak föl valamely leégett egyház, iskola vagy más csapás által sújtott, pap- vagy tanítótársunk segélyezésére. S íme alig hogy az egyházfit ez új ívvel útnak indítottuk, már ismét egy kartársunk küld az egyházában valamely fontos ünnepen tartott s kinyomatott prédikácziójából néhány darabot potom 10—20 krajczárért való elárusítás végett hozzánk, „a melynek tiszta jövedelme a szegény egyház alapjára" vagy más valami „nemes czélra fordíttatik." De e közben egy másik lelkésztársunk hasonló czélra sorsjegyeket küld kezeinkhez elárusítás végett. Az épen most érkezett egyházi lapokban pedig egy harmadik, negyedik s Isten tudja hányadik egyház vagy más jótékony czél érdekében majd valamely érzékenyszivfí lelkésztársunk, majd az illetékes főesperes, majd pedig maga a lap szerkesztője szólal föl melegen. Elvégezzük Isten segítségével a konfirmácziót is Virágvasárnapig, a mely ünnepélyes alkalmat el nem szalaszt egy lelkiismeretes lelkész sem a nélkül, hogy akkor a konfirmandusoktól valami jótékony czélra ne gyűjtene. Midőn a gyűjtést itt is elvégeztük, ekkor már a kezeinkben vannak nemcsak a lapokban előre jegyzett egyházak gyüjőívei, hanem olyanok is, a melynek a sanyarú helyzetéről vagy szorultságáról csakis a most kapott gyüjtőív „Esdő szavából" értesülünk legelőször. S szándékosan nem említettem az állami jótékony s egyéb kultúrintézményeket s a különféle Írókat, a kik „hazafiasságunkra" apellálva, a többi kérőkkel versenyezve zörgetnek nagyon is szegény lelkészlakunk ajtóján, kérve tőlünk a különféle czélokra a jótékony alamizsna fillért. Hát a mi szegény népünk, ha nem is épen mindig jókedvéből, de rábeszélés és megszokásból is rendesen meghozza minden évben a maga áldozatát a különféle egyházi és hazafias jótékony czélokra. Adakozik az árvaházra, adakozik a gyámintézetre s adakozik a kárvallott egyházak, iskolák, papok és tanítók Ínségeinek az enyhítésére éven kint ötször, hatszor s talán tizszer is. De hogy minden héten más és más, sokszor még hírből is alig ismert egyházak és intézetek gyiijtőíveivel házaljunk náluk, ezt már egyházaink és saját reputácziónk végett senki sem kívánhatja jogosan mi tőlünk. Már pedig én ez évben annyi gyüjtőívet kaptam, hogy akár minden héten házaltathattam volna azokkal az egyházfit. S némely helyről most már nem csak nekem küldenek ilyeneket, hanem küldenek az egyes hiveknek is. Midőn ez évben a már talán nyolczadik gyűjtőívként megkaptam egy felvidéki előkelő egyházunk „kérő szózatát", melyben 10 frtos kamatnélküli kölcsönt kér temploma építésére, magam szándékoztam e gyüjtőívet elvinni egy pár jobbmódu hivemhez. Mennyire meg voltam azonban lepetve, midőn mind-