Evangélikus Egyház és Iskola 1893.

Tematikus tartalom - Czikkek - A jótékonyságnak is vannak határai (Hegyaljai)

Tizenegyedik évfolyam

. 22. szám. Pozsony, 1891 év

i Junius 3-án. EVANGEL I.KUS EGYHÁZ s ISKOLA. r A Előfizetési ár: Egész évre . . 12 kn. félévre « * negyedévre . 3 * Egy szám ára: 24 flr. V J ^AEGJELEN HETENKÉNT EGYSZER. Szerkesztő- s kiadó hivatal : Pozsony, Konventutcza 6 sz. a. Felelős szerkesztő s kiadó : TRSZTYÉNSZKY E E RENCZ. Hirdetés ára: Négyhasábos petit sorként egyszer közölve 14 flr. többször közölve 10 flr. Bélyegdij : kiilön 60 flr. Tartalom: A jótékonyságnak is vannak határai. (Hegyaljai.) — Papválasztás mizériák. (Farkas Gejza ) — Irodalom. — Belföld. — Külföld. — Vegyesek. — Pályázatok. A jótékonyságnak is vannak határai. Az elmúlt húsvéti szent ünnepek alkalmával a városunkban levő takarékpénztár 30 — 30, összesen 150 frtot adott át a helybeli 5 különböző felekezet lelkészeinek, a szegények közt leendő kiosztás végett. Minden lelkész a szószékről hirdette ki emez örvendetes tényt, felszólítva az arra igényt tartó szegényeket a jelentkezésre. S jelentkeztek is számosan, még olyanok is, a kik az Isten házát vajmi ritkán szokták látogatni. S a legtöbb lelkésztársaim ki is osztották ez adományt a jelentkezők között. Én nem ügy tettem. Személyesen kerestem föl a nyomoróság viskóiban egyházam legszegényebbjeit.. S ezek közül első sorban épen azokat kerestem föl, a kik nem jelentkeztek. S mondhatom, bogy a legtöbb helyen oly szivet facsaró Ínségre találtam, hogy önkénytelenül is Üdvözítőnk eme szavai tolultak ajkaimra : „Keserülöm e sokaságot, mert nincsen mit egyenek!" (Márk VIII. r., v. 2.) Egy hajdan jobb napokát látott s esperességiinknek, sőt talán kerületünknek is a legelső tanítói közé tartozott s jelenleg állásnélküli borult kedélyű szegény hívemnek a hajléka elé érve ott találtam őt az ajtó előtt, erősen megfakult viseletes ruhájában. Beszédbe ereszkedvén vele, ügy vettem észre, hogy szégyenkezik nyomorult lakásába vezetni. De én minden szabadkozása daczára beléptem oda. S lelkemben egészen megilletődtem az ott látottakon. Az egyetlen ablakon a hiányzó üvegtáblák helyét oda ragasztott újságlevelek pótolták. Egy rozzant kopott ágy, egy rozoga asztal s két ócska faszék képezék összes bútorzatát. A kályhaként is szolgáló kormos takaréktűzhelyen egy kis csuporban valami ételféle volt. Midőn a hozott 5 forintnyi segélyt átadtam neki, könyes szemekkel vallotta be nekem azt, a mit később szomszédai is megerősítének, hogy az egész hosszú télen át nem volt krumplinál egyéb étele; s elfogyván tüzelőfája, a kemény téli napokon könyörületes szomszédainál melengette föl hidegtől didergő tagjait. S bevallotta még azt is, hogy hetek óta nem evett húst s melegített ételt. E boldogtalannak már évek óta könyörületes szivek nyújtanak nálunk hébe-korba egy kis segélyt. S vannak ennél nálunk még nyomorultabbak is. Van egy apátlan és anyátlan árvaleány hivem, kinek a köszvény mind a két lábát összezsugorítá s ki a kórházból elutasítva, már évek óta tehetetlenül fekszik betegágyában. Ennek a szűkös tartásaért a város fizet pár forint havi dijat az őt tartó s ápoló koldusforma szegény özvegyasszonynak. Egy hason bajban szenvedő családos férfihivem mint gyógyíthatatlan beteg szinte a megyei kórházból lett két évvel ezelőtt kiutasítva. Miután ennek a várostól rendes segélyt kieszközleni nem sikerült, a hiveimet szólítottam fel, hogy tartsuk el mi magunk e nyomorult Lázárunkat. S őszintén mondhatom, hogy indítványomat a hivek lelkesedéssel fogadták Összeálltunk tizennégyen elhatározva, hogy egy nap egyikünk s más nap másikunk fog ebédet adni a szegény betegnek. S adtak is egy darabig, néhány hétig s hónapig; míg aztán ráunva megtagadta egy, majd a második, a harmadik s így tovább. Utoljára alig ketten-hárman maradtunk meg. Mind e helyeken mint az ég angyalát fogadtak engem s úgy fogadták az általam nyújtott csekély alamizsnát. S vannak nekünk ezeken kivül még több dolog tehetetlen nyomorékjaink is; vannak szegény özvegyeink és árváink, kik részint két kezök nehéz, verejtékes munkája után, részint más embertársaik irgalmából tengetik napról-napra sanyarú életöket. S nem említettem még azokat az igen sok gyermekkel megáldott családapákat sem, a kik otthon éhező, rongyos gyermeikre tekintve, aggodalmas arczczal ismételhetik reggel és estve az irás azon szavait : „Mit együnk, mit igyunk és mivel ruházzuk magunkat? (Máté VI. v. 31.) Mert hát ilyenek is vannak egynehányan a mi egyházunkban. S vannak szegény napszámosaink, a kiknek két munkás karjukon, fejszéjükön s kapájukon kivül