Evangélikus Egyház és Iskola 1893.

Tematikus tartalom - Czikkek - Középiskoláink érdekében (Sass János)

tagokra van szükségünk, hanem felvilágosodott, harczképes bajnokokra is, ki kell tehát terjeszteni figyelmünket és gondjainkat az intelligentia neveltetésére egész azon korig, a hol ez a nevelés körülbelül teljes befejezést nyer a középiskolákban. Nagy tévedés tehát az a vélemény, hogy mivel absurd gondolat volna az állattant vagy a görögöt, vagy a mathematikát akár protestáns, akár más felekezeti szempontból tanítani akarni, annálfogva a felekezeteknek középiskolákra szüksége nincs. A mint a középiskolának általában nem egyedül ismeretközlés a czélja ; úgy a protestáns középiskolának is a tudományos mívelés mellett más hivatása is van : miszerint gyermekeinket a protestáns egyház szellemébe belenevelje. A tantárgyak előadása közben számtalanszor merülnek tel kérdések, melyeket elkerülni lehetetlen, de nem is szabad és a melyeknek fejtegetése okvetlen felekezeti álláspontra szorítja a tanárt az ő szokott mindennapi objectivitásáról. Hogy mást ne említsek, például a Zrinyiász alapeszméjének magyarázásánál szinte lehetetlen, hogy a katholikus vallású tanár felekezeti álláspontra ne helyezkedjék, pedig hogy ezen álláspontról az a protestáns tanuló nem sok egyháziasságot tanul, az bizonyos. De van oly tantárgy is mint a történelem, melyet felekezeti színezet nélkül előadni alig lehetséges. Es általában alig van tantárgy, hol a tanárnak alkalma ne nyiljék az egyházia^ságra buzdítani növendékeit, alig van szaktanár, kiben ha van hitbuzgóság, ezt tanítványaira önkénytelenül is ki ne árasztaná az egyház iránti szeretet melegét szakadatlanul szítva az ifjú keblekben. De nemcsak a tudományok előadásának szelleme által nevel a protestáns középiskola protestáns férfiakat. Maga az a tudat, miszerint saját egyháza által fentartott intézetben, saját egyházának tagjai által, saját egyházi hatóságának "felügyelete alatt, nagy részt protestáns tanulók közt tanul, már nagy^ mértékben fejleszti az ifjúban az egyházhoz való ragaszkodás érzékét. Aztán megismerkedik ott egyházi életünk szokásaival, intézményeivel, érzi azok közvetlen hatását ; lassanként és önkénytelenül beleképződik egyházi életünk szervezetébe s mindezek folytán a gyöngéd ifjúi lélekben a protestáns eszméhez való ragaszkodás kiirthatlanul gyökeret ver s lelke oly határozott protestáns jellemmé domborodik ki, melyről a felekezeti bélyeget sem a főiskola tanulmányai, hol nevelésről nem lehet már szó, sem a közélet különféle hatásai többé el nem törölhetik. S ha nem volnának középiskoláink, hol, mikép, ki által volna lehetséges az intelligens ifjúban ezt a felekezeti jellemet kifejleszteni? A szülői ház képes volna-e e hivatásnak megfelelni, hova a tanuló már csak látogatni jár? mig élete legnagyobb részét az intézetben tölti és itt nyeri az ő lelke a legmélyebbre ható, irányadó benyomásokat. Az a jelenség, hogy a felekezeti iskolát végzett egyének közt is számosan akadnak, kik utóbb az életben édes keveset törődnek az egyházzal, ép úgy nem bizonyít a felekezeti középiskolák szüksége ellen ; valamint a miatt, hogy sok gonosz lelkű ember van még ma is, senkinek se jut eszébe megtagadni az iskola erkölcsi hivatását. Mindezeket meggondolva, azon meggyőződésre kell jutnunk, hogy nem vétkes mulasztás, de eszménk ellen elkövetett bűn volna középiskolánkról lemondani, vagy azokat más intézményeinknek alárendelni. Lám őseink belátták a középiskola szükségességét és bár akkor a papi állásokban még sokkal nagyobb hiány volt, mint most, buzgón törekedtek ilyeneket felállítani s nagy áldozatokkal fentartani. És mi most ezen védvárainkat, melyeknek ma ugyanazon hivatásuk van mint volt alakulások idejében, önkényt feladnánk sőt lebontanánk? E lapok 4.-ik és köv. számaiban egy „sv." jegyű czikk abból indulva ki, hogy mivel a lelkipásztorok sokkal nagyobb szolgálatot tesznek egyházunknak, tehát ezek állását kell első sorban támogatni, illetőleg a hol túlságos nagy gyülekezetek vannak, a parochiák számát kell szaporítanunk ; kárhoztatja a protestantismus azon törekvését, miszerint középiskoláit fentartani óhajtja. Pedig ha még oly nagy mértékben támogatnánk is papjainkat, hogy hivatásuknak egészen gondtalanul megfelelhessenek, hatáskörük az ifjúság nevelődésére nem terjedvén ki — azt csak nem fogja senki állítani, hogy a felekezetoélkiili iskolában a hittauár ugyanazon hatást gyakorolhatja, mint a felekezeti intézet maga — egyházunk jövőjére nézve e végtelenül fontos ügy bizonyára parlagon maradna. A papok e téren a középiskolát nem képesek helyettesíteni. Tagadhatlan, hogy vannak nyomorult fizetésű papi állásaink, a melyeken segíteni habár nem a középiskolák rovására, okvetlen kell. Hauem az említett czikk irója a papi fizetések emelése ügyének aligha tett jó szolgálatot azzal, midőn saját példájának statisztikai adataival akarja bebizonyítani, hogy hasonló helyzetű lelkész képtelen megfelelni hivatásának. Mert ha az általa felsorolt adatok mellé oda állítja azt, hogy mennyit dolgozik egy tanító vagy tanár, mennyit egy hivatalnok évenként, az összehasonlítás alig üt ki a czikkíró javára. Ezek az adatok épen nem bizonyítják, hogy a protestáns lelkész általában tul volna terhelve szellemi munkával. És ha mégis vannak egyes gyülekezeteink, hol a papi állások szaporítása elkerülhetlenül szükséges volna; ez azt hiszem annyira belügye az illető gyülekezetnek, hogy abba az egyháznak beleavatkoznia épen nem szükséges. Annál kevésbé lehet e kérdést az egyháznak, mint egyetemnek intézményeivel párhuzamba állítani. A gyülekezetek megoldhatják e kérdést saját hatáskörükben s meg is fogják azt tenni, a mikor szükségesnek látják, csak legyen nekik lelkes vezetőjük. De a hol a vezér a helyett, hogy saját példájával mutatná meg, hogyan kell a közjóért áldozatot hozni, kifogyhat-