Evangélikus Egyház és Iskola 1893.

Tematikus tartalom - Czikkek - Egyéniség, módszer a tanításban (Markusovszky Sámuel)

118 gővé, mert ez nyilván elárulja, hogy nem közönséges alattvalói, hanem fejedelmi jogokat igényel, melyek szerint a törvényeket a királyon kivül még neki is kell sanetionálni, hogy érvényesek legyenek. Mily jó, hogy néha így kibújik a szeg a zsákból, legalább a vak is látja, mit rejteget ez a zsák magában ! A vallás szabad gyakorlatáról hozandó törvényre nézve a püspöki kar „hitelt érdemlő értesítésekre" támaszkodik s aggodalmait fejezi ki. Szerinte az ország az emberi laxismusnak eleget engedett, mikor öt vallást vett be testületi jogokkal s hatodikul a zsidó vallást autonomikus jogokkal. „A mi az egyént illeti, e tekintetben oly korlátlan vallás- és gondolatszabadság uralkodik nálunk, hogy erre nézve sem lehet valami kivánni valója senkinek", mondja a kar. Ha mi a „beati possidentes" elvéből indulunk ki, igazat kell adnunk a püspöki karnak, mikor veszélyt lát abban, ha minden vallási szövetkezet és szekta számára, bármikor keletkezett is, szabad vallásgyakorlat illetve testületi jog biztosíttatik. Ez a bevett és türt vallások rendszerén is rést ütne és útját készítené a korlátlan testületi vallásszabadságnak. Mi azonban ebből nem következtetjük azt, hogy azért a szabad vallásgyakorlatról törvényt alkotni fölösleges, mint azt a püspöki kar véleményezi. Itt minden a törvény jóságán fordul meg. Azt meg épen el nem fogadhatjuk, hogy mivel most az egyén szabad, tehát ezen szabadsága biztosítására törvényt hozni fölösleges. Lám, az 1868. 53. t.-cz. a kath. klérust lelkiismeretében nem kötelezi, mivel — állítólag — a kath. egyház dogmáiba ütközik : mégis feszélyezi őt, mert sürgeti eltörlését. S ha mi jól fogjuk fel érdekünket, az érdek szempontjából sem ellenezhetjük, hogy a vallásszabadság alapja kitágíttassék. Mert ha mi valaha a szabadsággal ellentétbe helyezzük magunkat, megszüntünk protestánsok lenni, kiknek nem történeti, hanem emberi jogra illik hivatkoznunk. Gaál Mihály. Előbbi czikkünkben kifejtettük az egyéniség és a tanmódszer közötti kölcsönös és szükségképeni viszonyt, melynélfogva a tanítás tervszerűen és czéltudatosan történik. Ebből folyólag tarthatatlannak bizonyult azon sokaktól elfogadott nézet, hogy a maga tanításban minden az egyéntől függ és hogy kiki alkotja meg saját módszerét, melyet a tanításnál irányadóul tekint. Vizsgáljuk meg most közelebbről a második nézetet, mely azt vallja, hogy a tananyaggal együtt meg van adva a módszer is, melyet a tantárgy természetéből folyólag a tanításnál követni kell. Mindjárt első tekintetre feltűnik e nézet téves volta, a mennyiben összetéveszti a tudományos kutatás módszerét az iskola didaktikai módszerével, mely utóbbi mindig psychologiai törvények szerint igazodik, míg az előbbi szem előtt tartja a kutatandó tárgy természetét és lényegét. E téves felfogás Schleiermacher tői ered, ki úgy vélekedék, hogy a tanítási módszer nem annyira valami magában álló, mint inkább függeléke, járuléka azon tudománynak, melyet másokkal közölni akarunk. Szerinte minden tudománynak meg van a maga sajátlagos módszere, mely sokkal inkább magából a tárgy természetéből, mint az oktató és növendék közötti viszonyból származik és fejlődik. E vélemény igaz is és nem is. Az oktató és növendék közötti viszonyból keletkeznek a tanmódszer általános alapelvei; ezen alapelvek alkalmazásából, melyek csupán formálisak, és az egyes tantárgyakból, melyek a képző anyagot nyújtják, származnak a különböző tanítási módszerek, melyeknek sajátlagos alakulatot a különböző tananyag sajátlagos tartalma ad. Más módszer szerint kell tehát tanítani a nyelveket, mint a történelmet, másként a mathematikát és a természettudományokat, de az általános alapelvek, melyeket ezen különös módszerek alkalmazásánál irányadókul kell tekinteni, mindenütt ugyanazok lesznek, t. i. az emberi szellem fejlődésének, művelődésének alapelvei és törvényei. De hát elfogadható-e ez a nézet, van-e annak valami alapja, hogy csak egy tanítási módszer lehetőségét vitassuk, vagy pedig megengedjük, hogy ilyen több is lehetséges? Ha áll az, hogy a lelki életnek határozott és általunk tisztán megismerhető tötvényei vannak, és hogy ezen törvényekből a tanításban való eljárásra nézve biztos általános érvényességű normativumokat lehet levonni : akkor igenis állítható, hogy a tanításban csak egy módszer lehetséges. És ez az a módszer, mely szorosan azon törvényekhez ragaszkodik, melyek a lelki életet meghatározzák, szabályozzák. Elgondolva ezen törvények tökéletes voltát, a belőlük vont tanítási módszer előttünk mindig csak egy eszménykép lesz, melyet megközelíteni törekszünk. A mit ma ezen eszményképből megvalósíthatunk, az művelődésünknek, fejlődésünknek csak egy bizonyos foka, mely mint minden emberi míí, javítható és javítandó is. Benne psychologiai tudásunknak mai álláspontja tükröződik vissza. Mennél jobban fog tudásunk ebben előrehaladni, mennél biztosabb lesz ennek az alapja, annál tökéletesebb lesz a tanítás módszere is, annál magasabb és állandóbb a becse, mert feltétele az előbbitől függ. Ily értelemben mondhatta joggal Comenius, hogy minden tudományra, művészetre és nyelvre nézve csak egy természetes tanmódszer létezik. Hasonló értelemben törekedett Pestalozzi az egész oktatás mechanikus formáit az örök törvényeknek alárendelni, melyek szerint az emberi szellem az érzéki észrevevésről a tiszta fogalmakra jut. Ezen tanítási módszer a tananyag megválasztása, alkalmazása és feldolgozására nézve az általános, törvényszerű, psychologiailag indokolt irányoknak csak systemáját állítja elő, mely aztán az egyes esetekben, t. i. a különböző tantárgyakban alkalmazásul szolgál. Ez által a mód-