Evangélikus Egyház és Iskola 1893.

Tematikus tartalom - Czikkek - A püspöki kar sophismái (Gaal Mihály)

113 53. t.-cz. megvál toztatandó s az 1890. februári rendelet visszavonandó. Mely szabadelvű ember nem üdvözölné a nagyszerű elvet, melyet a püspöki kar (szorultságában) a főtétben (propositio major) kifejez. Hiszen ez tisztán protestáns elv, mely kivánja, hogy az egyház „in sacris" autonom legyen s az államnak csak „circa sacra" legyen felügyeleti joga! Mily óriási haladás ez azon főpapok részéről, kik egyszer a protestánsokat kormányrendeletekkel processiókra tereitették s szűz Máriára és szentekre kívánták megeskettetni! És mi félnénk attól, hogy a protestáns szabadelvűség nem hódít, mikor meghódította a kath. püspöki kart is! Sursum corda! De egyúttal nézzük meg, vájjon az altét (propositio minor) nem foglal e magában fallaciát. Az mondatik ebben, hogy az 1868. 53. t.-cz. és az ennek végrehajtása érdekében kibocsátott 1890. februári rendelet tisztán vallási kérdésben intézkedik, a mennyiben a vegyes házasságból származó gyermekek hovatartozását határozza meg. Tisztán vallási kérdése a vegyes házasságból származó gyermekek hovatartozásának meghatározása vagy nem? Ezen fordul meg az egesz. Es itt van a fallacia is. Mert a vegyes házasságból származó gyermekek vallási hovatartozása vallási kérdés ugyan, de nem tisztán vallási kérdés. Miután ugyanis a vegyes házasságban okvetlen két vallás van, tehát ezen viszonynak rendezése azon indokból, hogy mind a kettő jogainak épségében maradhasson, inkább vallásközi kérdés, mely mint jogvédő és jogbiztosító hatalmat az államot nemcsak érdekli, hanem a közrend és béke érdekében törvény és rendelet útján való közbenjárásra jogosítja. Ezen közbenjárásnál az államot más elv nem vezérelheti, mint az egyéni vallásszabadság biztosításának elve. És miután addig, míg valaki vallásában megmarad (holott szabadon kitérhetne), fel kell tételeznie azt, hogy ezen vallását becsüli és szereti s nem érezhet sérelmet abban, ha vallása családjában is érvényesül : az állam a közrend és béke érdekében a könnyebb eligazodás kedveért felállítja a sexus sequitur sexurn elvet s így egyforma mértékkel mér a házasfeleknek. Emberileg mindig föltehető — s máskép föltételezni nem is lehet, hogy, ha a házasfeleket senki sem háborítja, ha rájok jogtalan befolyást senki sem gyakorol, ha az erősebb fél a gyengébbet nem opprimálja : magok a házasfelek is önként ezt az expedienst választják a házasságukból származó gyermekek vallási hova tartozását illetőleg. Ámde a püspöki kar a tiszta és hamisítatlan szabadelvűség nevében letorkol bennünket. Azt mondja, hogy nem kell előfőtételből kiindulni, tehát nem kell feltételezni azt, hogy a vegyes házasságban élő szülők, ha igazán szabadok, hogyan fognak élni e szabadságukkal. Ok csak akkor szabadok igazán, ha a törvény sem ad nekik e részben semmiféle útbaigazítást. Okoskodásuk ezen syllogismuson alapul. Csak az tiszteli a szülők jogát, a ki kivánja, hogy a vegyes házasságból származó gyermekek vallásának meghatározása a szülőkre hagyassék. Már pedig mi kívánjuk, hogy a katholikus házastársnak sértetlen szabadsága legyen más vallású hitestársával elhatározni, hogy gyermekei mind a kath. hitvallásban neveltessenek. Tehát mi, kath. püspöki kar, tiszteljük a szülők jogát. Kétségtelen, hogy a főtétben (propositio major) foglalt magasztos elv elemi erővel hat a valóban szabadelvű emberre. Hát nem-e eszményi állapot az, hogy a szülő ne azért érvényesítse vallását a családi életben, mivel azt az országos törvény rendeli, hanem mivel egyházának szeretete arra vezérli; és ne azért engedjen befolyást a családi életre hitestársa vallásának, mert azt a törvény parancsolja, hanem mivel arra a viszonyos méltányosság ösztönzi ! ? Ezen elvnek kétségtelen igazsága és a benne rejlő erkölcsi momentum arra birta az ország kormányát is, hogy neki meghódoljon s a tervbé vett családi jognak rendezésében érvényre emelje. De mivel tudja, hogy a püspöki kar okoskodásában van fallacia, a mennyiben nem a szülők jogának tisztelete vezérli, hanem a kath. házastársnak azon dogmában gyökerező „joga", hogy a vegyes házasságból származó összes gyermekeit a kath. vallásban neveltethesse; egyúttal a más vallású házastársnak jogosulatlan befolyás elleni megvédése érdekében tervbe vette az általánosan kötelező polgári házasság behozatalát. Hogy az expediens elég jogvédelmet nyujt-e a más vallású félnek, lehet vita tárgya. Egyet azonban minden józanul gondolkozónak meg kell engedni, és ez az, hogy föltéve, miszerint a kath. papságnak minden — még erkölcsi pressiója is — elhárítható lesz : a más vallású — kivált protestáns fél — mindig gyengébb félnek fog bizonyulni, és pedig vallásában rejlő szabadelvfísége és türelme folytán. És ez az épen, mire a püspöki kar — végső esetben — számít, tehát számítása egyszerű nyereségi és veszteségi számla, melynél megelégedetten dörzsölheti kezeit. Azért a szabadelvű püspöki kar minden tétova nélkül megengedi, hogy „a jegyesek, a mint mi részünkre (t. i. a püspökök részére) határozhatnak, épen úgy elhatározhatják azt is, hogy a születendő összes gyermekeiket a prot. vallású jegyes vallásában fogják nevelni. Tőlük függ." S hogy nagylelkfíségök még nyilvánvalóbb legyen, így folytatják : „S habár a jegyesek elhatározása nem okvetlenül nekünk szól, mi mégis gyermekeik vallása és nevelése iránt való szabad elhatározásukat a törvénybe igtatni kívánjuk, mert tisztán áll előttünk az, hogy csak ily módon biztosíthatjuk híveink jogosult szabadságát katholikus hitük követésében." Más szóval : így több kilátásunk van arra, hogy a vegyes házasságból származó gyermekeket a kath. dogma révén eltulajdoníthatjuk. Mert ha a püspöki kar a szülők jogát úgy tiszteli, mint azt főelvként felállította : akkor tisztelje azon elhatározásukat is, mely „nem neki szól" s ne mondja, hogy az esetben a kath. fél „szentegyházának törvényei ellen cselekedett."