Evangélikus Egyház és Iskola 1893.

Tematikus tartalom - Czikkek - A püspöki kar sophismái (Gaal Mihály)

112 nevelésnek szokás vétkül felróni, holott a valódi ok ott rejlik, hogy a tanító nem képes a növendék lelki állapotához leereszkedni, hogy eltalálhatná a helyes módot, melylyel tanító és tanítvány között a szükséges szellemi érintkezés lehetséges volna. Pedig épen ezen szellemi kölcsönhatás biztosítja a tanításban a kellő sikert és eredményt. A tanító feladata a növendék szellemét képezni és művelni bizonyos tananyag közvetítésével, melynek azonban a növendék szellemi természete szerint kell elrendezve lenni, hogy a lélek befogadhassa. De ezen kölcsönhatás csak ágy lehetséges, ha az oktató ismeri azon feltételeket és törvényeket, a melyek szerint a fejledező szellem képződik és alakul. És a mennyiben ezen szellemi fejlődés határozott törvények szerint megy véghez 5 e törvények ismerete minden nevelő-oktatónak nélkülözhetetlenül szükséges. Mennél jobban ragaszkodik az oktatás ezen törvényekhez, annál természetesebb lesz az és mennél inkább a maga kénye után indul az oktató, annál természetellenesebben alakul a szellem. Az előbbi eljárás módszeres, az utóbbi modoros. A kik tehát úgy vélekednek, hogy minden tanítónak magának kell megtalálnia tanítási módszerét, azok abban tévednek, hogy összetévesztik a módszert a modorral, vagyis az oktató egyéni eljárásával. Tagadhatlan azonban, hogy a tanításban a tanító egyéniségének is kell élénken kidomborodnia, mert ez önt lelket a holt módszerbe, ez éltet és megelevenít és ez tud csak kellő fogékonyságot létrehozni a növendék lelkében, hogy a közlötteket befogadja. De csak akkor, ha ezen egyéniség lélektani és didaktikai törvények után indul, mert az egyéniségben annak kell nyilatkoznia, hogyan használja fel az oktató a nevelés-oktatás általános elveit és törvényeit és hogyan tud azok határain belől mozogni. Maga a puszta egyéniség — legyen az még oly kiváló is — ép oly keveset képes lendíteni az oktatás sikeres eredményén, mint a puszta módszer : a kettőnek egybe forrva kell lenni, a hol ezek elágaznak, ott az oktatás mindég hiányos, sikertelen, sőt nem ritkán káros hatású lesz. Mindkettő, módszer és egyéniség együtt egyenlő rangú tényező az oktatásban, melyek egymást kölcsönösen feltételezik, egymást támogatják és egymást emelik. Csak ott, hol e kettő karöltve működik, lehet szó összhangzatos tanítási eljárásról, ott fejlődhetik csak az igazi testületi szellem, mely aztán alaposan kiképzett tehetségeket, derék jellemeket nevel, de a hol a minden tanmódszert kicsinylő egyéniség tolja fel magát, ott tanítási kuszáitság, pajtáskodási szellem és a vele járó túlkapások, a maga tantárgyában egyedüli üdvét találó rövidlátás kezd lábra kapni a nevelésre bízott növendékek kiszámíthatatlan kárával. Azon paedagogusok nézetéből tehát, kik azt vélik, hogy minden oktatónak megvan a maga egyéni módszere, melyet maga alkot meg magának ízlése és belátása szerint, csak annyi az elfogadható igazság, hogy a tanításban az oktató egyéniségének élénken és állandóan érvényesülni kell, de csak a lélektan és paedagogia elfogadott és megdönthetetlen törvények határain belől, különben az oktatás kellő eredményt nem ér el. Markusovszky Sámuel. A püspöki kar sophigmái. 11. A kath. püspökök a kormányhoz intézett „emlékiratukéban nyilatkoznak a vegyes házasságokból származó gyermekek vallási hovátartozásáról, a polgári anyakönyvekről, az izraeliták reczepcziójárol, a vallás szabad gyakorlatáról s végül a polgári házasságról. Ezen nyilatkozásukban is bizonyításra adják fejőket s mivel nem az igazságot keresik, hanem előföltételből — dogmáik sértetlenségéből — indulnak ki, természetes, hogy igazukat csak sophismákkal támogathatják. A vegyes házasságokból származó gyermekek vallási hovatartozása kérdésében is azon dogmából indulnak ki, hogy minden vegyes házasságból született gyermeknek kath. hitben kell neveltetnie. Volt idő, midőn e dogma mellett semmit sem okoskodtak, hanem mert dogma, kívánták, hogy az elismertessék s az ország törvényeiben kifejeztessék. Most azonban, miután az 1868. 53. t.-cz. az osztó igazságnak megfelelőnek találta a „sexus sequitur sexum" elvet követni s az 1890. februári rendelet ez intézkedést komolyan vette annyiban, hogy az elkeresztelt gyermeknek illetékes anyakönyvbe való bejegyzését követelte : elhagyták a dogma merevségét, sőt szabadelvű álláspontra helyezkedve kivánják, hogy a vegyes házasságban élő szülők határozzák meg gyermekeik vallási hovatartozását. Hogy ez nem valódi szabadelvűség, hanem épen a dogmának sikeres keresztülvitele érdekében történik, kimutatják abból, hogy előre kimondják, miszerint azon katholikus fél, ki ezen szabadságát nem arra használja fel, miszerint összes gyermekei a kath. vallásban neveltessenek, szentegyházának törvényei ellen cselekszik s büntetéskép nem solemnis, hanem csak passiva assistentiában részesül az esketés alkalmával, mi ha az illetőnek nem tetszik, menjen a „protestáns pásztor" elé, a mi annyit tesz, hogy az egyház levette róla kezét s most átadatik az ördögnek. Ily czél és szándék mellett ki keresne az okoskodásban tiszta igazságot s ki ne tudná, hogy a bizonyítás telve lesz fallaciákkal? Am a kuszált gondolatmenetből böngészszünk ki egynéhányat. Az első okoskodás ezen syllogismusba foglalható : Ha valamely törvény vagy rendelet tisztán vallási kérdésben intézkedik, az a törvény illetve rendelet túllépett az állami hatalomnak jogkörén s így megváltoztatandó illetve visszavonandó. Már pedig az 1868. 53. t.-cz. és az 1890. februári rendelet tisztán vallási kérdésben, a vegyes házasságból származó gyermekek vallási hovátartozásáról intézkedik. Tehát az 1868.