Evangélikus Egyház és Iskola 1893.

Tematikus tartalom - Czikkek - Egyéniség, módszer a tanításban (Markusovszky Sámuel)

11! gatja", vajmi kevéssé képes meggyőzni ezen tárgy fontos voltáról a tanításban. Épen azért nagy része, midőn már működési tért találnak, a paedagogiával rendszerint többé nem törődik, hanem tanítása el­járásában egyéni nézete és belátása a döntő, úgy hogy teljesen aláírhatjuk Ziller eme szavait : „a kik legkevésbbé törődnek neveléstannal, azok a gymna­siumi tanárok." Tanárképzésünk azonban nemcsak nálunk ilyen hiányos, hanem a műveltnek nevezett külföldön is, sőt azt állíthatjuk, hogy tanáraink ki­képzése a tanmódszer elsajátítása dolgában is nálunk jóval több történik mint másutt. De hát miért nem méltatják kellőleg a tanár­képzésnél a módszeres tanításban való kiképzést, ha ez az oktatásnak az esseutiája? Azért mert sok pae­dagogus perhorreszkál minden tanítási módszert, úgy vélekedvén, hogy azt egészen egyéni belátására kell bízni a tanárnak, hogy minő módszert lát jónak követni tanításában. Minden tanárnak, így mondják, meg van a saját egyéni módszere, melyet ő maga alkot meg magának és mely ő benne megtestesül, minden egyéb objektiv alapon nyugvó módszer szük­ségtelen, sőt a tanítás valóságos nyűge. Nem tagadhatni, hogy vannak oly szerencsés temperamentummal biró tanárok, kik helyes érzékkel, finom tapintattal maguktól is rájönnek a helyes útra, melyet a tanításban követni kell. Azonban ily sze­renesés természeti adománynyal biró tanárok felette ritkák. Sokkal gyakoribbak azonban és majdnem mindennapiak azon esetek, midőn a tanár a didaktikai módszerben való tájékozatlansága miatt a tananyagot sem kellőleg feldolgozni, sem a tanulókkal meg­kedveltetni nem tudja. Az ilyen aztán száz meg száz kísérletet tesz a tanulókon, ezeknek nem csekély kárával, míg végre is beleúnva a sikertelen kísér­letezésbe napszámos közönyösséggel, egykedvűen tel­jesíti napi dolgát. Középiskolai oktatásunk sikertelenségét két ural­kodó paedagogiai nézet istápolja és táplálja, melyek­nek azonban mindenike, mint látni fogjuk, már alap jában téves és elvetni való. Az egyik nézet az, hogy a tanításban talajdonképeni objektiv módszerre szük­ség nincs, a mit általában tanítási módszer alatt érteni kell, az semmi egyéb, mint a tanító egyéniségének folyománya, a minthogy egyéb nem is lehet, ha a tanítás természetes akar lenni. A másik nézet megint oda concludál, hogy a tananyaggal együtt meg van adva a módszere is, melyet a tanításban a tantárgy természetéből folyólag követni kell, más különös módszer szükségtelen és felesleges. Vizsgáljuk meg közelebbről e két nézetet. Ha igaz volna csakugyan az első nézet, hogy t. i. a tanítási módszer az egyéniség kifolyása — a ki tudománynyal bir, az a tanítás adományával is bir — ez esetben az egész oktatás nem czéltudatos összhangzó munkásság, hanem az egyéni belátás és önkény határtalau kapkodásainak ténykedése volna. Ha minden tanárnak csak egyéni tanmódszerrel kel­lene birnia, akkor tiz tanár, kik egy tanintézetnél működnek, tiz különböző tanmódszer szerint járna el, melyek egyike sem törődnék a másikkal és a tanulók, kik ezen methodusok (!) szerint taníttatnának, tizféleképen ránczigáltatnának ide s tova. Fájdalom, ilyen eljárást a valóságban csakugyan láthatni. Nagy csoda, hogy a tanulók ilyen procedura mellett szel­lemileg teljesen el nem pusztulnak. Azonban az emberi szellem kimondhatatlanul hajlékony és ragé­kony, talán épen ezen tulajdonságába bizva, követ­nek el ellene a tanításban oly sok hibát és botlást. Hiszen az experimentumok, melyeket rajta az egyéni módszert kereső paedagogus tett, ha ártottak is néha­néha, de ezektől még senki sem halt meg. És vájjon mit mondanánk ahhoz, ha a kezdő orvos követve a kezdő tanár példáját, betegei gyógyításánál egyéni módszer után kutatna; bizonyára megjárná, mert az emberek nem engedik át magukat experimentumok­nak, melyek az életbe is kerülhetnének. Az orvosi tudománynak — az orvos személyiségétől független — objektiv érvényű alapelvei vannak, melyeknek mellő­zése mindenkor súlyos következményekkel jár, szint­úgy a szellemi világban is vannak általános érvényes­ségű határozott princípiumok, melyek a tanár sze­mélyiségével nem függnek össze, de mert az emberi természetben gyökereznek, a legzseniálisabb egyéni­ségnek is kell, hogy magát alájuk vesse. Valamint a chemia és physika a természet tör­vényeibe behatolni iparkodik, hogy ezek ismerete és alkalmazása által az emberiség jólétét és fejlődé­sét előmozdítsa : épen úgy a paedagogia és didak­tika az emberi szellem törvényeinek megismerésére törekszik, hogy megtalálhassa azt a törvényt és elvet, melylyel a fejledező szellemre jótékonyan hatni és ennek kiképzését helyes irányba terelni képes legyen. A nevelő-oktatónak tehát nagyon ala­posan kell ismernie azon feltételeket, melyek szerint a szellem fejlődik, hogy eltalálhassa a kellő módot, a mely szerint a tananyagot úgy közölhesse, hogy azt a fiatal lélek be is fogadhassa. Az orvostól mái­régi idő óta megkivánja a tudomány, hogy gyógyí­tási eljárását a beteg egyéni természetéhez alkal­mazza : a középiskolai tanárral szemben még nem vagyunk ilyen követelőzők. Vele beérjük, ha szak­tárgyát alaposan érti ; hogy mik épen fogja ezt kö­zépiskolai tanítványaival megértetni és elsajátíttatni: az egészen reá van bízva, mert hiszen a módszert kiki saját ízlése és tapasztalása szerint maga csinálja meg magának. Hogy kiváló szellemi tehetségek a helyes utat maguktól is megtalálhatják, azt már említettük, sokan azonban a maguk módszerét a hasz­nálatban lévő tankönyv betűiben vélik megtalálni, melyet egyszerűen paragrapliusról-paragraphusra ki­jelölnek a megtanulásra, maguk pedig a kijelölt paragraphusok tárgyát egy nagyobb kézikönyvből megtanulják és ezt az órán elmagyarázzák. Ilyen tanítást a tanuló nyomasztó tehernek tekint, melyet elvisel ugyan, mert kénytelen vele, de a melyet örömmel ráz le magáról, mihelyt megjő az ideje. Innen van, hogy sok oktatónak a tanítása nem szül kellő eredményt, mit rendszerént a tanulók tehetség­telenségének, vagy a hiányos házi felügyelésnek és

Next

/
Thumbnails
Contents