Evangélikus Egyház és Iskola 1892.

Tematikus tartalom - Irodalom - Magyar gályarabok éneke (Ifj. Jeszenszky Károly)

I 442 megfelelőleg mindenkor drága erkölcsi tőkeként őrizte, fejlesztette, gyarapította, s az emberek szivében és az egyház köztudatában, — mind a mai napig é 1 ő és ható tényezőként működni engedte. Fentebb láttuk, hogy ez éneknek rokontárgyú német szövege már 1664-ben, tehát egy évtizeddel a gályarabok szenvedése előtt megjelent, még pedig mint Gerhardt Pálnak kiadványa, a ki az illető szerzőnek Pauli J o a k i mnak énekeit ajánló verssel is ellátta. Lehetetlen, hogy a leghíresebb protestáns énekköltőnek ezen ajánlata az illető éneket ismertté ne tette volna az egész evangelikus világban, különösen Magyarországon, melynek protestáns egyháza ép a XVII ik században a legbensőbb és legszívélyesebb viszonyban állott Németország tudományos köreivel és szellemi életének összes tényezőivel. Több mint valószínű tehát, hogy a Gerhardt által ajánlott Pauli-féle énekgyüjteményt, abban a 46-ik zsoltárra készült éneket a mi gályarabjaink, mint tudományosan képzett és az éneklésben különösen jártas buzgó keresztyének, már rabságra hurczoltatásuk alkalmával ismerték és azt szenvedéseik között énekelték. Hisz P. S. úr szavai szerint is „mondva se lehetett volna jobb éneket csinálni számukra." Ezen valószínű feltevést egy megczáfolhatatlan történelmi tény is támogatja. A Fabó által kiadott Monumenta evangelicorum II kötetének 261. és 262. lapjain olvassuk ugyanis, hogy midőn Ruyter hollandi admirál közbenjárására a gályarabok szabadon bocsáttattak Weltz György a capracottori börtönből szabadultakat fedett kocsin Nápolyba hozatta, hol még rongyosan, a hogy érkeztek, asztalához ültetvén őket, jól tartotta s vacsora után a szentírást vévén kezébe 2. Thess. 3. olvasta velük. Azután fényes szobába vezettetvén, gyönyörű háló ágyak adattak nekik nyugvóhelyül. „Miután még a házigazda parancsára megnyittatott annak könyvtára s ott találták Luther, Chemnitz, Lyser, Gerhardt és más evangelikus szerzők műveit, s ők térdre esvén Istennek hálát adtak, azután levetve rongyaikat, lepihentek. Öt hetet töltöttek nagylelkű pártfogójuk házában, a ki őket „minden jóval ellátta." Tehát Gerhardt könyveit maga Weltz György adta a gályarabok kezébe, — s azok térdre esve adtak hálát Istennek, midőn nemes és nagy miveltségű pártfogójuk könyvtára megnyittatott előttük. Lehetséges-e, hogy azon öt hét alatt, melyet ezen gazdag könyvtái szellemi kincseinek élvezése közben, mindennel ellátva, — Weltz házában töltöttek: „Gerhardt könyvei közt reá ne akadtak volna azon énekre, melynél jobb éneket mondva se lehetett volna csinálni számukra." Hisz rabságuk és embertelen kinoztatásuk egész ideje alatt, egyéb vigasztalásuk sem volt, mint azok az énekek, melyekbe lelkük összes fájdalmát, hitét és reményét kiönthették. Különösen a 46-ik zsoltár lehetett kedvencz énekük. Ezt az a tény is bizonyítja, hogy midőn 1676. febr. 11 én Ru y terhez, szabadítójukhoz vezettettek, az említett forrás szerint: „örvendve énekelték el a j 46., 114. és 125-ik zsoltárokat." Tehát szabadulásuk órájában ép azt a zsoltárt énekelték, melynek Pauli féle feldolgozását Gerhardt könyveiből ismerhették, s mely hazájukban mint „Magyar gályarabok éneke" honosult meg startotta fen magát mind e mai napig. Az említett zsoltárokat énekelhették ugyan a Szenczi Molnár Albert-féle szöveg szerint is (a minthogy bizonyosan énekelték i-d), de nincs kizárva a lehetőség, hogy a mellett német minták után készült szövegeket is használtak. Ezt támogatják az 1743-ik esztendőben megjelent „Uj zengedező mennyei kar" előszavában olvasható eme szavak: „Még 1627. eszt. a Brewer Lőrincz által Lőcsén nyomtattatott énekes könyv igen csekély és még kevés énekeket foglal magában, kivévén, hogy 1607. Molnár Albert a Soltárokat magyar verseknek formájába öntötte, az Isten Anyaszentegyházának mondhatatlan javára. A mint a mult száz esztendőben is nem igen vehette elől magát ezen kegyességnek gyakorlása: hihető, hogy mind a tanítók, mind a hallgatók a jó napokban a buzgóságban meglágyultanak. Végre az említett száz esztendőnek negyedik részében (tehát 1675.-től — 1700.-g) az Istennek sanyarú látogatásin (gályarabok szenvedésein) megindulván, — a József ezen kárának kipótolására némely jó lelki tanítók igyekeztenek, a mint az megtetszik a Zengedező menynyei karnak titulusa alatt kibocsáttatott könyvből, mely jobbára németből magyarra fordíttatott énekeket foglal magában." Az „Istennek sanyarú látogatásai" a XVII. század utolsó negyedében tehát, — a magyar evangelikus énekirodalom történetében fordulatot idéztek elő. A jó napokban való ellágyulás után, — a Józsefként eladott, tömlöczbe vetett és sanyargatott gályarabok szenvedései Nápolyt és Szirakúzát, — Egyptom földjévé avatták fel a magyar evengelikus Sión szemei előtt, — hova „némely jó lelki tanítók", a vallásos ih'et óráiban, el ei zarándokoltak, — hogy onnan az örökélet kenyerével és gabonájával megterhelten térjenek vissza hazájukba. Adria tengere lett az istenországabeli „kere3kedő emberek" utazásainak czélpontja. Annak mélységeiben vélték feltalálhatni amaz igaz gyöngyöket, melyek közül csak egynek megszerzéseért is minden vagyonukat feláldozni készek voltak. A hazájukba visszatért gályarabokkal való személyes érintkezés, a reájuk való kegyeletes visszaemlékezés hatása alatt kifejlődött azon egyházi hagyománykör, melynek a Mocko úr által is említett számo*, kiváló énekeket köszönhetjük. Hogy maradhatott volna ki ezen hagyomány köréből ép az az ének, melynél „mondva se lehetett volna jobbat csinálni" a gályarabok számára? Hogyan veszhetett volna ki az emberek szivéből ép ama zsoltári éneknek emlékezete, melyet azok azon órában, midőn a rablánczok lehullottak testeikről, mennyei örömtől áthatottan, Isten szabad ege alatt énekeltek ? ! Ki volt ama „jó lelki tanító", a ki eme zsoltárt a Pauli féle szöveg nyomán átültette a magyar evangelikus nép szivébe? Azt ép úgy nem lehet tudni, mint a hogy a mesteri tót szövegnek szerzője sem puhatolható ki.