Evangélikus Egyház és Iskola 1892.

Tematikus tartalom - Czikkek - Bajaink és teendőink (Adorján Ferencz)

34 s egyéb rohamosan szaporodó rajongókra kell gondolnunk, hogy a fentieknek igazsága szemünkbe tűnjék. Ezen a nép kebelében lappangó tűznek felélesztése, a szívekben élő vágynak kielégítése, a lelkeknek az eltévelyedéstől való megóvása és a helyes úton való megtartása, — szerintem ez ma a protestáns lelkésznek első kötelessége. S ezt a czélt csak uj utakon, uj eszközök használata folytán vélem elérhetőnek. A legelső dolog volna minden esetre istentiszteletünk rendezése. Senki sem tagadhatja, hogy istentiszteletünk a lehető legegyszerűbb, sőt mondhatnám puritán. Kevés benne az érzelemre ható elem. Tekintsük csak egyházi énekeinket s kénytelenek leszünk beismerni, hogy azok mind a tartalom, mind a dallam tekintetében sok kivánni valót hagynak maguk után. Az énekek kevés kivétellel, a lehető legszárazabbak s erősen azt a meggyőződést keltik az emberben, hogy azok nem az Istenben elmerült lélek sugallatai, hanem megrendelésre készültek. — Dallamunk hála Isten van elég, de kevés olyan, a mely igazán szép volna. Ennek a körülménynek tulajdonitom én azt, hogy az énekdallamok csaknem minden gyülekezetben más más alakban fordulnak elő. Sem a kántor, sem a nép nem lehetett megelégedve az egyszerű dallammal s mindenik a maga tehetsége szerint egy kis szépséget akart abba önteni, mire azután előálltak ama kacskaringós, össze vissza kanyar gatott énekek, melyeknek hallatára egy kis zenei ízléssel biró egyén háta borsódzik, melyhez azonban a nép görcsösen ragaszkodik. Égetően szükséges tehát az egyházi énekek legnagyobb részét másokkal kicserélni, a dallamok közül a jobbakat kiválasztani, s a gyarlókat másokkal helyettesíteni, szem előtt tartva azonban, hogy a túlságos sok dallam felesleges, a túlságos kevés pedig hamar elcsépeltté s megunttá válik. Azt hiszem, hogy 100 dallam elegendő is, de szükséges is volna. Másrészt azonban több helyet kell engedni a cultus keretében a zenének. Bizonyítékul hivatkozom a németországi evang. testvérek istentiszteletére. Mily lélekemelő az ! A bevezetést képezi egy egyházi ének, a mely után következik az oltári functio. A lelkész „Az Ur legyen veletek", vagy más hasonló intonatióval üdvözli a liiveket, kik az egész oltári functió alatt állanak. Az intonatióra felel a kórus, 4 hangon. Erre következik a collecta, a miatyánk, a hiszekegy, s az epistola (sajnálom, hogy a sorrendet nem tudom biztosan), közben közben pedig a kórus egy-egy egyházi műdarabot énekel. Az egész liturgia eltart mintegy fél óráig, de bizonyára mindenki szívesen hallgatná még 3—4 annyi ideig is. Persze, mi nem álmodozhatunk arról, hogy a mit a hallei főtemplomban megszerettünk, a mi falusi gyülekezeteinkben teljesen megvalósítsuk, de legalább mi is tehetünk valamit. Egy gyülekezeti énekkarnak létesítése túlságos nehézségekkel bizonyára nem járna, mig városainkban épen nem lehetetlen dolog annak megvalósítása, a mit a külföld már régen megvalósított. Attól, hogy népünk az újitást idegenkedéssel fogadná, egyáltalában nem kell félnünk. Emlékezem, hogy egyszer theologus koromban egy soproni egyszerű mesterember a monumentális uj orgona felállítása után nekem egész örömmel mondta: „Most még sokkal örömestebb járunk a templomba, mint annak előtte." — „Miért?" kérdém kíváncsian. „Azért, felelt ő, mert most szép zenét is hallhatunk ottan." Persze, a szép elő-, köz- és utójátékokat értette, melyeket a gyülekezetnek akkoriban választott művész-kántora az orgonán előadott. S intelligens híveink is bizonyára csak örömmel fogadnák az újitást. Sokszor hallottam már művelt protestáns férfiaktól, hogy ha véletlenül vasárnapi napon kerülnek valamely nagyobb városba, a katholikus templomot keresik fel, hogy az ott előadott egyházi műdarabokon gyönyörködjenek. Szükséges továbbá, hogy isteni szolgálataink ideje is lehetőleg egyetemesen állapíttassák meg. Mert hogyan vagyunk ma? Csaknem azt mondhatnók, hogy a hány ház, annyi szokás. Az egyik helyen u. i. vasár- és ünnepnapon délelőtt úgy mint délután rendes predikáczio van, szombaton délután, valamint az ádventi és böjti időszak reggelein Írásmagyarázat, egyéb reggeleken pedig könyörgés. A másik helyen már csak Írásmagyarázat van vasárnap délután, mig a szombat délutáni istenszolgálat teljesen elmarad. A harmadik helyen meg már épen csak könyörgéseket találunk vasárnap délután, épúgy mint ádventben s böjtben 2 — 2 hétköznapon. Egyébként hallgatnak a harangok egész héten át. Ez az állapot, mely az egymásra irigykedő gyülekezetek kezébe sokszor odanyújtja a gúnynak fegyverét, lehetőleg megszüntetendő. Megemlítendőnek tartom itt az egyházi beszédet is. Tagadhatatlan, hogy az egyház által elfogadott pericoparendszer az újszövetségben rejlő drágagyöngyök egy részét magában foglalja, de tagadhatatlan az is, hogy pericopáink közt vannak olyanok is, melyeket sokkal értékesebbekkel lehetne helyettesíteni. Már maga ez a körülmény is, de különösen az a tapasztalat, hogy mindaz, a mit gyakran hallunk, megszokottá lesz s szépségének nagy részét elveszti előttünk, arra int, hogy a lelkész időnként eltekintsen a pericopáktól s szabad textust válasszon egyházi beszédje alapjául. S mivel az ószövetségben is számtalan helyet találunk, melyek kiválóan alkalmasak arra, hogy azokat a néppel megismertessük, óhajtandónak tartanám, hogy az ószövetség nagyobb mérvben használtatnék fel, mint ez ideig. Szerintem tehát tanácsos volna akként intézkedni, hogy az egyik évben a pericopai evangéliumok, a másikban az epistolák, a harmadikban ószövetségi s a negyedik évben újszövetségi szabadtextusok volnának az egyházi beszédek alapjául felhasználandók. S ha már idáig eljutottunk, tovább is kell mennünk. Mert a fentiek javítanának ugyan viszonyainkon, de a betegséget, a mely oly sok panaszra nyitja ajkainkat, nem szüntetnék meg. Egy egészen uj reformot kell behozni egyházunkba, egyházköz-