Evangélikus Egyház és Iskola 1892.

Tematikus tartalom - Czikkek - Theol. akad. tanévet megnyitó igazgatói beszéd

332 osztályokban magára a rhetorikus jó előadásra is igen nagy gond fordíttatott. A conrectornak egyik főkötelessége volt, a rectorral való tanácskozás után a művészi előadások és ünnepélyek rendezése. Négy rendes szavallati ünnepély volt az iskolai évben ; Márton és a Bacchenaliak napján a felnőttek szintén szónokoltak s meghivott tekintélyes közönség előtt más napokon is rendeztek nyilvános disputatiokat,*) a 3 főünnep vigiliáiban pedig a tanárok egyike tartott alkalmi beszédet. Az ékesszólásban és élénk, ügyes előadásban való gyakorlásra nagy jelentőségűek voltak a főiskolán divó szini előadások is. Egy nagy terem szinpadnak volt berendezve, mely hét scenikus változatot mutatott s meglepő ruhatárral birt. A 17. sz. közepén az intézetnek külön Comoedi componistája volt s e szini előadásokat, valamint az acta oratoriákat a patronatus, az előkelőbb polgárság sűríín látogatta s elismerésével a tanulókat ily irányú képzésükben bizonyára nagyon serkenté. Mindez igen gyakorlati előképzés volt a leendő prédikátorra nézve. Azonban az istentiszteletnek nemcsak szónoki, hanem zenei részére is kiterjedt a beható előképzés. Majd minden theologus az internatussal egybekapcsolt alumneumnak tagja volt. Az alumneumba pedig Bél Mátyás meghivatásáig kizárólag s azután is főleg csak musici lettek befogadva. Ezeket a cantor a figurális és choralis zenébe elméletileg és gyakorlatilag bevezette. Ezen cantus mind a német mind a magyar-tót templomban vezette az istentisztelet zenei részét. így tehát a lelkészeknek a mai napokban általában annyira elhanyagolt, de az istentisztelet emelése szempontjából oly fontos zenei képzéséről a pozsonyi főiskola szintén már akkor is jól gondoskodott. A mondottak alapján tehát világos, hogy — habár a gyakorlati tlieologia disciplináinak nevével sem találkozunk a gyakorlati képzésre tényleg mégis bő alkalom kinálkozott. S végre nem szabad arról sem megfeledkeznünk, hogy főiskolánk s egyházunk a németországi főiskolákkal és egyházzal sokkal bensőbb viszonyban állott, mint jelenleg. Eltekintve attól, hogy városi lelkészeink s kiválóbb tanáraink különösen az első században nem gyakran németországiak voltak s viszont gyakrabban, nevezetesen az üldözés idejében, hazánk fiai is Németországban mint lelkészek s tanárok alkalmaztattak, theologusaink egy része a pozsonyi tanfolyam után németországi egyetemekben fejezte be theol. kiképzését. Ez gyakori volt, valamint nevezetesen az első században általános az is, hogy ugyancsak Németországban lettek leendő lelkészeink ordinálva. Azért azonban ezen theol. intézetünk csonka, mintegy csak a külföldire nézve előkészítő intézetnek nem tekintetett. Reuter Antal — egy korabeli tanunk bizonyítja azt, hogy már a 17. század első tizedeiben a felső-magyarországi, *) Lásd Armpruster tanúbizonyságát 1773-ból, jul. 6.) erdélyi, sőt külföldi német (hochdeutsche), valamint pozsonyvárosi ifjuságunk annyira jutott itt Pozsonyban tanulmányaiban, hogy egyetemeken a gradus magisteriit megszerezhették s közvetlenül — kilépve intézetünkből — hazánkban gyakran tanítókul és lelkészekiil nyerhettek alkalmazást. A primában épúgy, mint minden alsóbb osztályban évente kétszer voltak nyilvános vizsgák ; nevezetesen a Quasimodo geniti vasárnap és szent Mihály napja utáni héten. Ezen vizsgákon kivül theologusaink még egy tneologiai vizsgát tettek és pedig vagy külföldön egy consistorium előtt, vagy saját superintendenseink előtt, az ordinatiót megelőző napon. E vizsga két lelkész, vagy egy más superintendentialis instructio szerint, egy esperes jelenlétében ejtetett meg a superintendens által. A kérdések az evang. vallás főrészeiben való jártasságot, a symbolicus könyvekben való otthonosságot puhatolták ki, csekélyebb haeretikai nézetek elnézése mellett. Csakis vizsgáját eredménynyel megálló volt másnapon ordinálható. A vizsgát 2 nappal megelőzőleg a superintendens vizsgái beszédre adott egy textust, a mely a hermeneutika szabályai szerint volt helyesen magyarázandó, s a homiletika utasítása szerint disponálandó és alkalmazandó ad usum didascalicum, eleuchticum et consolatorium. Általánosan körvonalozva ez volt theol. tanügyünk állapota egészen e század elejéig. A theol. képzés teljesen alá volt rendelve a gyakorlati érdeknek, a lelkészképzés akkori igényeinek. Az evang. lelkésztől megkívánták őseink, hogy humanist. műveltség alapján állva a szentírást az eredeti szövegben olvasni tudja ; ismerje a szentírást, mint a hitnek szabályzóját, ismerje a symbolicus iratokon nyugvó dogmatikát, mint a mely a lelkész kezébe készen megadja azon fegyvert, melylyel védekezhetik a római katkolikus támadásokkal szemben, küzdhet a református tanok s később a pietismus iránya ellen s másrészt megadja azon szilárd alaptanokat, melyekkel a lelkész ép úgy önmagát, mint hiveit megnyugtathatja ; végre ismerje a rhetorika szabályait, képes legyen ezeket a szent beszédre alkalmazni, eme beszédeket analysálni, megítélni s az önmaga által vagy jó minták szerint készített beszédet ügyesen előadni. A tanulmányozás az önczélu jelleget helyesen nélkülözte, a bibliának történeti s kritikai magyarázata épúgy mint a külföldi theol. facultásokon a mi theologiánkban is ismeretlen volt; a dogmatika a történet fölött mindinkább győzedelmeskedett. Egyháztörténeti előadásokkal ezért nem is találkozunk s nem találkozhatunk az egyházak történeti méltatásával. A mi a dogmatikával egyezett, jó volt; a mi azzal ellenkezett, természetesen rosz volt. A polemikai, okoskodó scholastikus irány mellett mellékessé vált az evangéliomszerfí élet. Hozzánk is behatolt a franczia és olasz nyelv s meghatóan panaszkodik a 18. század második felében (1. acta III. 273 ff.) egy az akkori viszonyokat megítélő irónk, hogy