Evangélikus Egyház és Iskola 1892.

Tematikus tartalom - Czikkek - A mi veszedelmünk (Dixi)

290 Ha minden elfogultság nélkül tárgyilagosan vizsgáljuk egyházunk jelenét, igen sokat találhatunk benne a protestantismusból : követeljük egyéni és társadalmi szabadságunkat, de kinek jő eszébe ezt az Isten igéjéhez való kötöttséggel és keresztyénileg a keresztségben elvállalt szolgálattal megokolni, érvényesíteni? Egyházunk szabad intézvényeire büszkék vagyunk. Emlegetjük nagy ősök nagy érdemeit; de vájjon hányunknak szivében él az a készség, az önmagát s lelkének minden erejét az evangyéliom szolgálatának szentelő buzgóság, hogy megőrizzük azt a szabadságot, melyet őseink az evangyéliomból merített hiterővel szereztek. Sokat emlegetjük az idők és körülmények megváltoztát! Igaz, nagyot változott az idő ; minden téren, kivált pedig a gyakorlati élet terén óriási haladás mutatkozik. Ugyan sokan vannak-e közöttünk, a kik csak egyszer is felvetették azt a kérdést : arányban áll-e a természettudományok, ipar, kereskedelem, közlekedés haladásával az evangyéliom uralmának emelkedése a szivekben, nemesítő erkölcsi befolyása a nemzetek életében s általában Isten országának valósulása a világban? Hogy e kérdésre csak nem mel lehet felelni, az világos és sajnos. Urunk azt mondta : Az én országom nem e világból való. Ez igazságot elismeri ugyan mindenki, de azzal a hozzátétellel, hogy e világban van s tényleges létele a világ életalakjához van kötve; a miből az következik, hogy ha a jelenkor követelményei fokozzák a világ fiainak igényeit : az evangelikus egyház liivei és kivált szolgái hasonlóan fokozódott igényekkel lépjenek fel egyházunk iránt. Nem akarom tagadni, hogy van ebben a kívánságban némi jogosultság is; mert ha valaki kizárólag az oltárnak él, nemcsak maga, de családjának tisztességes fentartása, gyermekeinek polgári állásának megfelelő felneveltetése kell, hogy az oltárról teljen ki. De úgy látom, hogy az egymásutánban megfordított irányt követünk. Sokan azt hangoztatják, nem élhetünk jó kedvvel, teljes odaadással az oltárnak, mert anyagilag szegények vagyunk ; állásunknak megillető tekintélylyel nem léphetünk fel, mert nyomorgunk s a világnak Ítélete, mely külsőkhöz tapad, kicsinyel minket, kicsinyli állásunkat. Az egyházszolgálat szellemerkölcsi természetéből pedig az a felfogás folyik : igyekezzünk oltári szolgálatunkkal buzgóságot, az egyházhoz odaadást, áldozatkészséget, elv- és kitartáshűséggel az Úrnak szolgái iránt tiszteletet, bizalmat és ragaszkodást költeni és ekkor szerény igényeink kielégíttetést találnak, példás hivatali és magán életünk erkölcsi tekintélyt biztosít úgy azok előtt, a kik egyházunkban, mind azok előtt, kik egyházunkon kivül állnak. Sokszor hivatkozunk a róm. katholikus egyháznak és lelkészeinek tekintélyére, befolyására. Nem tagadható, hogy azon fény és gazdagság, melylyel a róm. kath. egyház és hierarchia a világban környezve van, sok tekintetben előidézője a világ tiszteletének; de még a magasabb nézőpontról itélő és gondolkodó egyéniségtől is tiszteletet követel a „non possumus"-ban jelentkező s az egyház fejétől a legkisebb segédlelkészig érvényesített elvhűség. Mi igen gyakran a szabadelvűséggel azonosítjuk az engedékenységet, hogy ne mondjam, elvtelenséget, a tolerancziával a közönyösséget; és embereknek való kedveskedés és szolgálat érdekében lemondunk Istennek való szolgálatról az embereknél. Nem csoda azután, ha a világ is alkuszik velünk és alkujának ára : tekintélyünk és befolyásunk. A róm. kath. egyház, különösen annak feje, az állami hatalmat maga alá rendelni törekszik ; a pápa a politikai dolgokban is tévedésmentes tanító és feltétlen ura a hivők lelkiismereteinek. Ez ugyan a keresztyénséggel meg nem egyeztethető túlzás. A másik szélsőség, a mit közöttünk sokan művelnek, hogy az államot, az „államfenség" magasztos eszméjét felébe helyezik az egyháznak. Mintha bizony az evangelikus ember épen, mert evangelikus, a Krisztus szivet megszentelő evangyéliomának hive, nem tudna egyenlően igaz szeretettel ragaszkodni hazájához, mint egyházához ; mintha az evangyéliomi keresztyénre nézve az egyház és haza ellentétes, egymást ledöntő érdekek volnának. Adjuk meg csak Istennek, mi az Istené, és meg fogjuk adni a császárnak (az államnak) a mi az övé. A valódi evangelikus ember polgári kötelességeinek teljesítésében mindig legeiül fog járni, és a törvény tiszteletéhez nem kér engedelmet sem Rómától, sem bármely más idegen hatalomtól. Panaszkodunk, hogy híveinkben, különösen a műveltebb osztályban, apadóban van a vallásos buzgóság, míg ellenben a római katholikus egyház világi nagyjaiban a jézsuita ügyesség napról-napra fokozza az egyház iránti érdeklődést. Ez ellentétből világos, hogy a vallásos élet fejlesztésének még a jelenkor materialistikus áramlata sem áll útjában ott, hol az egyház pásztorai hiven teljesítik kötelességeiket. Megengedem, hogy a római katholikus egyháznak több eszköz áll rendelkezésére, s többnemű érdek mozdítja elő törekvéseit; de mindenesetre tanulságos marad, hogy a XIX. évszázad vége felé a világosság vallása csekélyebb hatást gyakorol a szivekre, mint a középkor világnézlete. A baj megvan. Vészthozó következményeinek elhárítása Isten után saját magunkon áll. Ha a bajt komolyan felismertük, gyógyításához foghatunk. Az előbbeniekből látható, hogy nincs meg bennünk a világot meggyőző hitnek amaz ereje, mely biztosítaná fáradozásunknak sikerét. Azt az élő hitet kell tehát lelkünk teljes erejével ápolnunk mind magunkban, szellemi életünk kölcsönhatásával, mind egyházunkban, az imádkozó gyermek első rebegésétől az aggastyán utolsó sóhajáig; családok örömtelt és bánatos napjaiban ; a szószéken, hirdetve Istennek élő és éltető igéjét, a szerény papi és tanítói lakban, tündökölve családi erényben és megelégedésben ; az élet küzdelmeiben és nélkülözéseiben, egyszóval : mindenütt és mindenekben ugyanazon egy szellem, ugyanazon egy szent törekvés, ugyan-