Evangélikus Egyház és Iskola 1891.

Tematikus tartalom - Czikkek - Zsinati törvényjavaslat a lelkészek javadalmazásáról (Gaal Mihály)

zetet. És arról mit szóljak, hogy daczára a közös teherviselés általános behozatalának a polgári életben — az egyháznál Isten igéje ellenére (Gal. 6, 2. 1 Kor. 12, 26. 27., 1 Pét. 4, 10. Luk. 12, 48) a teher nem a vagyont, hanem a lelket nyomja, s még mindig vannak kiváltságos, szűzvállas egyének, kik az egyházfentartás terhét magoktól el- s a legszegényebb köznépre hárítják, holott a befolyást, intézkedést magoknak igénylik ? Avagy nem jogos dolog-e, hogy a mely mértékben valakinek módja és tehetsége van nemcsak az egyházi intézmény áldásos, boldogító voltát felismerni, hanem annak czéljai valósításában tényleg részt venni, benne szerepet vállalni és dicsőséget aratni : oly mértékben kell, hogy annak anyagi biztosítékait is növelje ? Ha tehát másban nem, legalább a lelkészek fentartásában, az egyházfentartás ezen alphájában legyen meg a vagyonaránylagos teherviselés. Az igazi arany lagossag azonban csak egyetemesen, országosan állapítható meg. Ne fizesse az egyes fél csak a saját papját, a mint nem fizeti a saját szolgabiráját, de még jegyzőjét sem : hanem fizesse az egyetemes egyház papságát ; támogassa általában azon missziót, melyet egyházunknak e hazában emberies és hazafias szempontból betöltenie kell ! S ekkor valamint az egyes hivek csak egyes tagjai azon egésznek, melyet az országos egyház eszméje kifejez : úgy a lelkészek sem lesznek csupán „egyházközségi hivatalnokok", hanem azon legfelsőbb testületnek exmittált megbizottai, mely testület úgyis magához vonja, a képesítés, a kiküldés, az utasítás sőt elmozdítás nagy horderejű functióit. Ezek után azon kérdés merül fel : hogyan kellene az egészet nyélbe ütni úgy, hogy egyházunk jelen organumai az új feladatot teljesítsék, s általa mégis túlságosan ne terheltessenek ? Ez nézetem szerint — csak a polgári hatóság azon mérvű igénybevételével lehetséges, amint azt javaslatomban tervezem. Az 1848-ki lelkes törvényhozás ajánlkozott, hogv egyházunk összes szükségleteit álladalmilag fogja fedezni. Ezen készséget mi most sem veszszük igénvbe, hanem csak közvetítésre, az általunk kivetett papi adó beszedésére és kifizetésére kérjük fel. Sőt azt hiszem, hogy miután a zsinati lelkészjavadalmazási törvény megnyerte ő felsége, a király szentesítését : a minisztérium kormányzatilag, rendeletileg is megtehetné, hogy utasítaná a törvényhatóságokat, miszerint annak értelmében eljárjanak annál inkább, mert az 1848: 20 t. cz. máig sincs eltörülve. Az eljárás a következő volna. Az adólajstromot a lelkész kiveszi a községi jegvzőtől s elküldi esperesének, az esperes püspökének. s ekképen az egyetem bizottsága elé kerül. Itt megtudják, mennyi adót fizetnek az evangélikusok országosan, s miután minden lelkész járandóságát (egyéb kiadásokkal együtt) megállapították, megállapítják az egy adó forint után eső papi adót is, s annak esperességenként, egyházanként való hányadát is. Az egyénenként való kimutatást a közlött kulcs szerint végezhetné az esperességi bizottság is. S miután az adólajstrom a kirótt papi adóval a jegyző kezeibe visszakerül, ez talál üres rovatot a községi adófőkönyvben, hova azt bevezetheti, s a honnét az adózó nyugtakönyvében előírhatja, s ha lerovatik, legott nyugtathatja. Ezen teendője a községi jegyzőnek nem is uj és szokatlan, mert hiszen így vételeztetnek be most is a róm. kath. papok szolgálmányváltságai s ha kívántatik, az evang. lelkészek készpénzjárandóságai is, — igaz, hogy tán inkább jóakarat, mint szoros kötelesség folytán. Ezen átfutó tételről az évi számadás a községi képviselő testület előtt szintúgy megejthető s törvényhatóságilag fölülvizsgálható, mint teszem — a körorvos fizetéseiről való számadás, mely legtöbb helyen fedezetét lelkek számára rótt összegekből nyeri. Arra is meg kell felelnem : czélszerű-e, tanácsos-e egyházunk függetlensége szempontjából a világi hatóságot ha csak oly mérvben is igénybe venni, mint azt javaslatomban tervezem. Az aggodalmaskodók érveit ugyan nem ismerem, de hogy ily aggodalom létezik s mintegy dogmába burkolódzik, tapasztalásból tudom. Érteném az aggodalmat, ha az 1848 : 201. cz. valósíttatnék meg s minden lelkész a kir. adóhivataltól nyerné fizetését. Az államhatalom ily körülmények közt a fizetést egyesektől talán meg is vonná, a mi egyértelmű volna az elmozdítással, noha én részemről ezt oly zsarnoki ténynek tartom, hogy annak lehetőségét ép ez oknál fogva még rendkivüli viszonyok közt is kizártnak tekintem. Ily kapcsolatnál még is nem mondanám superflua cautelának, ha az egyház az ő autonómiájának biztosítékit öregbítené. Az azonban épen szerencsétlen elfogultság volna, ha az egyház a polgári társadalommal való minden érintkezést repudiálna. Ez vagy túlságos büszkeség, vagy még inkább élhetetlenség jele volna. Csecsetka Egyházjogtana jogtörténeti részében fel is jegyezte azt a momentumot, midőn a protestánsok voltak a helyzet urai Magyarországon, de csigaszerű visszahúzódások által átengedték a tért a pápista élelmességnek (78—83. 1). Mi nekünk nemcsak azt kell kívánnunk, hogy az államhatalom ne turbálja a mi circulusainkat, hanem azt is, hogy egyházunkat gyámolítsa. Vájjon mi rossz van abban, ha a kormány államsegélyt nyújt ? íme a circumspectus szász atyafiak szivesen zsebrevágják az aránytalanul nagyobb államsegélyt s azután — opponálnak. Vagy milyen veszély van abban, ha az egyetem által megállapított s kivetett papi adót a polgári hatóság beszedi s esetleg behajtja ? Vájjon lehet-e attól tartani, hogy beszedi ugyan, de ki nem adja? Hiszen nem élünk Törökországban vagy Nubiában . . . Sokkal nyomósabb ez idő szerint az az argumentum, hogy a községi pénztár rendesen tires s igy a többi közt a pap könnyen hoppon maradna, midőn nagy szükségében fizetését kérendené. Hát azt nem tudom, hol hogyan gazdálkodnak, hanem annyit mondhatok, hogy nekem is levén a községen követelésem, ott a kielégítésben mindig az elsők közt