Evangélikus Egyház és Iskola 1891.

Tematikus tartalom - Czikkek - A zsinat küszöbén (Poszvék Sándor)

•374 A zsinat küszöbén IL Minden kornak sajátos pliy si ognomíá j a van. A kort mozgató, hullámzásba tartó eszmék áramlata nemcsak az egyest ragadják magukkal, hanem az egyesekbó'l alakult társulatot is. E hatalom minden intézményre rá süti sajátos bélyegét, új világot tár fel, új szükségletet teremt, új czélokat tűz ki, új munkára szólít. Más, más alakban, de minden téren ugyanaz a törekvés mutatkozik : megoldani az uralkodó eszmékkel felszínre került feladatot, a század problémáját. A ki ellene áll e hatalomnak, az elszigeteltségében vagy szélmalomharczot viv, vagy a tétlen pessimismus karjaiba veti magát, ő nem érti a világot, de viszont őt sem érti senki, azért meg sem hallgatja senki, — tetteit pedig félremagyarázzák ! Tegyük már most kezünket korunk üterére s állapítsuk meg szívverését. A társulati szervezet ereiben nemcsak pezseg, lüktet, de lázas gyorsasággal kering a vér, rohanva veszi útját a dobogó sziv felé, forrva tér vissza a duzzadó véredényekbe. Az ellentétek harcza dúl mindenütt, hol nagyobb szövetkezetben egyesültek az emberek. Mióta a democratikus eszmék léptek előtérbe, megkezdődött a nagy harcz a traditió hatalma ellen. Társadalmi téren a tőke s a munka; a szellemélet terén a dogmatismus és positivismus, az idealismus és realismus, a hit és ismeret, az anyag és szellem, •— az államéletben a nemzetiségi Separatismus s az államegység, a municipalismus és centralismus, — megannyi jelszóvá, sibbolet-té lőn, melyről a két ellentétes táborra szakadt harczosok egymásra ismernek. E hosszúra nyúlt reflexió világában egyházunk közéletének sok jelensége, mely

T a híveknek megütközését, a körén kivül állók sújtó kritikáját provokálja, oly színben tűnik fel előttünk, hogy benne a fent jelzett társadalmi forrongásnak természetszerű okozatára ismerünk. A szabadság és rend közti ellentét felmerültével kezdetét veszi a nagy harcz s ébred a kettő közti összhang eszközlésének szükségérzete is. Mindenütt találkozunk e liarczczal, találkozunk vele az egyházi téren is. Maga a római egyház sem zárkózhatott el teljesen ez áramlat elől, bár a feltétlen tekintély elvében s a vashatalmú egység intézményében oly gátat emelt ellene, hogy az ár hullámai életfolyamának csak partjait érinthették. A „katholik us autonomia" alig egyéb hangzatos frázisnál, contradictio in adjecto. Ha megvalósúl, úgy vagy suiTogatnma lesz a valódi önkormányzatnak, s e minőségben senkit ki nem fog elégíteni; vagy valódi autonómiává növi ki magát s akkor oly hatalomnak fog bizonyulni, mely a hierarchiát s ezzel a katholicismust nemcsak dethronizálja, de a végfelbomlás örvényébe is taszítja. A római egyház a centralismus elvével áll és esik. S mégis *) L. e lapok f. é. 44-ik számát ! a merev, az absolut központosítás egyházában is kifejezésre jut századunk jelszava, felmerül a kort mozgató nagy ellentét, — a papság „non possumus" hatalmi szavával szemben hangzik az autonomiát sürgető laikusok követelése! Ellentétes kép tárul fel előttünk a democratikus szervezettel biró magyar evang. egyházban. Amott az egyházi hatalom összes szálai egy pontban folynak össze, az egyházkormányzat legmagasb pontjában : Rómában. Itt minden jog és hatalomnak kútforrása a gyülekezet, a község. Alulról felfelé terjed az erő, a hatalom egésze, de csak azért, hogy megujulva s megerősödve térhessen vissza eredeti kútforrásához, hogy táplálja, felfrissítse, az elposványosodástól megőrizze vizét. Egyházi szervezetünk a községi elv megvalósulása. Ez a valódi evangeliomszerű, őskeresztény szervezet, mert a gyülekezet legelső, legtermészetesebb alakja az egyháznak. Nem egyes hivek, hanem az egyes híveknek közös vallási czélok megvalósítása végett, létrejött egyesülése, „gyülekezet "e képeznek „egyh á z"-at. A községi elvet a magyar ev. egyház nemcsak kezdettől fogva érvényesítette, de sajnos, a maga merevségében léptette életbe a 16-ik században. Megvolt a szabadság, de nem volt egység. Ez volt az ellenreformáczió gyors sikerének egyik főoka. A sok egyes ekklézsiával a hatalom könnyen bánhatott el. A szaggatottság egyértelmű a gyengeséggel. A közösség oltalma alatt az erőtelen is fenntartja magát. A közösség oltalmának hiányában rejlik a veszély — sajnosan tapasztalhatjuk manapság is, mely a diasporát fenyegeti. Az independens gyülekezeteket elnyelik az egységes szervezetöknél fogva hatalmas szomszédegyházak. A congregationalisták története igazolja ezt. A 17-ik század óta a merev községi elvnek az egyesé g kivánalmival, a gyülekezeti szabadságnak a közrenddel, az összes egyház érdekeivel való összeegyeztetése, képezi azt a feladatot, metyet úgynevezett zsinataink megoldani igyekeztek. Megoldották úgy a hogy, a kor szükségleteinek megfelelőleg. De nem oldották meg úgy, hogy a mi időnk sajátos, fejlettebb viszonyai közt is a tagok szabad mozgásából s a test egészséges fejlődéséből folyó, látszólag ellentétes követelmények összhangzatát biztosítanák. Innét az autonom iánk ellen szórt vádak, melyek úgy az egyház körén belől, mint azon kivül, annyiszor nyernek kifejezést. Innét a jeremiádok, melyeket az egydiázi közvélemény közlönyei, minden féle variátióban, zengenek. Innét ama komoly, setét tünetek az egyházi közélet terén, melyek megdöbbentőleg hatnak, nem ritkán közmegütközést szülnek. Itt egy gyülekezet, mely hónapokon, éveken át a féktelen pártdüh szenvedélyének színhelye; a pásztor nélküli nyáj bomlik-romlik, téved-széled ! Ott egy község, —a buzgó ősök által kezelésére bizott