Evangélikus Egyház és Iskola 1891.

Tematikus tartalom - Czikkek - Egyetemes papi nyugdíj alap (Farkas Géza)

mmm •328 alig

1 képes vagy csak nagy küzdelem árán a folyó szükségletekkel megbirkózni. Arról, hogy az egyházak nyugdíjazzák lelkészeiket egyenként, még álmodozni is kárbaveszett túlzás lenne. Ámde szerencsére ott vannak az esperességek s a dunáninneni kerületet kivéve a kerületek, ezek gondoskodnak az elaggott lelkészek s özvegyiek és árvák ellátásáról a különféle esperességi és kerületi nyugdíjintézetek által. S legtávolabb áll tőlünk, — tekintetbe véve a nehézségeket melyek az ily intézetek szervezése s fentartása körül fenforognak, hogy a kezdeményezők s vezetők jóindulatától a legőszintébb elismerésünket megvonjuk, sőt jegyzőkönyveink mindenütt a hol erre alkalom van, telvék a hála és elismerés nyilatkozataival. Ám ha ezen nyugdíj vagy segélyző intézeteknek annyira nyúlnék anyagi készlete és segítő képessége mint a milyen egyik-másiknak czíme, akkor ezekkel is teljesen megelégelhetnők. Ámde ha mérlegre vetjük azon kedvezményeket, melyeket ez intézetek a tagoknak nyújtanak, akkor csak azt mondhatjuk : quid hoc ad tantam sitim ? Csöppek azok csak ott a hol a források bőségére lenne szükség. Mert pld. a bányai kerületben az ugy

Tan csak alig 18 évnek örvendő, de már is áldásosán működő kerületi papi nyugdíjból egy-egy lelkész 200 frt évi díjban részesül, az özvegy 88 frtnyi, az árvák pedig összesen szintén ugyanannyi segélyt élveznek. Ehhez járul aztán az esperességi nyugdíj, ez is kitesz 100—150 frtot egy-egy esperességben. De váljon elég-e ez, akár egy özvegynek, akár az árváknak csak tisztességes — az éhséget kizáró — élelemre is, és a mi fő: nem érdemelt volna hát egy közhasznú munkában eltöltött élet mást, mint hogy kedveseiről — bár jóakarattal de mondjuk még mindig ily mostohán legyen gondoskodva? S mily elszomorítóan állanak nyugdíj állapotaink egész egyik kerületünkben, a hol ha a nagylelkű Reischl K. nem gondoskodik a papi özvegyekről — ezeknek állapota szánandóbb tenne a közönséges koldusénál, — erről szégyenérzetem tilt szólani. Mert szivet facsaró látvány midőn az elvadult fanatismus saját özvegyét és gyermekeit oda dobja az olthatatlan gyűlölet szenvedélyének. Másoldalról meg, ha számba vetjük azon nagy erőfeszítést a melybe ez intézetek fentartása kerül, bízvást állíthatjuk, hogy ily áldozatokkal nagyobb eredménv lenne elérhető. Mai napság — hála Istennek lehet is, kell is hathatósabb eszközökhez folyamodnunk, s ez nem lehet más, mert a legalkalmasabb, az egyetemes nyugdíj alap. Mert mi akadályozna az egyetemes nyugdíj alap szervezésében? Ma oly közel vagyunk egymáshoz, úgy egymásra vagyunk utalva, hogy igazán csodálatos dolog, hogy még máig sem tettünk e tekintetben — néhány felszólamláson kivül — semmit, de semmit. Talán csak épen azon mult, hogv nem volt a dolognak kezdeményezője ? Szeretjük hinni hogy igy ! van. Remélhetjük-e, hogy nem így lesz? Remélhetjük-e, hogy Isten támaszt egy Nagy Sándort a ki erélyével s kezdeményezésével ketté vágja a gordiusi ! csomót, s egyetemes nyugdíjunk ügyét a hosszú s fájdalmas vajúdásnak ingoványából egyszerre a megoldás biztos partjára segítendi? A fontoskodó kislelkűség — tudjuk — mihelyt lélegzethez jut, azt fogja felvetni hogy : nagyon szép az ének, sokszor hallottuk elzengeni, csiklandozza is füleinket, de hát atyámfia miből? hogyan? Erre a kérdésre aztán nehéz is, könnyű is a felelet. Nehéz annyiból, a mennyiben egy ily intézet tervének kidolgozása a mi pedig elkerülhetlenül szükségeltetnék több időt s több helyet igényelne, mint egy czikk szűk kerete. Választjuk tehát a könyebbet s ez az, a mit az Ur a néma gyermek atyjának mondott : „Ha hiheted azt, mindenek lehetségesek a hivőnek." A I hit a mustármagot terebélyes cserjévé növeli, sőt ! hegyeket mozgat meg. Lám a bányakerületi nyugdíj is mondhatni ! mustármagként csekély kezdetből tekintélyes összeggé j nőtte ki magát Isten segítségével, szerény 6 frt évi tagdíj mellett a segélyzendőknek máris mint fent láttuk szép összegeket juttat. Minthogy azonban a hitnek mai nap alacsony az árfolyama, e mellé igen alkalmasnak kinálkozik az erők tömörülése. Egy egyház, egy test vagyunk — kifelé ; de befelé mindjárt prismákra hasadozunk. A partikularismusnak azonban, ha még sok a múltban önvédelem szempontjából előnye, ugy a jövőben az a nagy alkotások létesítését kizárja. Ki kell lépnünk a partikularizmus szük köréből, s egyesült erővel csodákat művelhetünk, mig a különválás által a legjobb erőink felemésztődnek. Nem gondolok arra, hogy a meglévő particuláris intézetek már most egvesítessenek, egybeolvasztassanak, idővel tán — egy kis jó akarat mellett megeshetik ez is ; de azt ki lehet mondani, hogy a particuláris intézetekbe való befizetések, a tagok jogainak szabályozása mellett szüntessenek be, s fizessen mindenki jövedelméhez aránylag az egyetemes nyugdíj intézetbe. Hisz ha mit ide vet, innen fog aratni, ép úgy mint a particularis intézetből aratna, de reméljük bővebben. Hasonlóképen a hol egyházak particularis intézetbe fizetnek, mentessenek fel e fizetések alól, s valamennyi egyház tartsa fel járulékaival az egyet, nyugdíj intézetet. Az egyházak évi járulékai egy bizonvos ideig

1 tökésíthetők lennének. Már most pl. alapul véve a tanítókért fizetett dijnak kétszeresét 24 frtot évenként és egyházanként ez ki tenne egy évben a legújabb Névtár szerint 630 szor 24 = 15120 frtot, a mely összeg tíz év alatt a 200000 frtot meghaladná, a mikor ennek is bizonyos részét folyósítani lehetne. Ha pedig ehhez hozzá vesszük a lelkészek járulékát is — átlag 10 frtot évi bevételül 21420 forint (— kombinatióba véve a taná-