Evangélikus Egyház és Iskola 1891.

Tematikus tartalom - Czikkek - A lelkész képzésről (Schneller István)

123 téneti multunk e mellett tanúskodik, ugy nevezetesen a tanügy terén kifejtett munkásságunk is. — Lutherünk óta egyházunk egyik főkövetelése a népnevelés általános kötelezettsége ; s büszkeségünk volt mindig, hogy nem a rend, hanem az egyéni érték, a hivatalra való lelkiismeretes előkészülés adja meg a hivatalt. S midőn később a tudományok tagoltsága bekövetkezett s az egyes alárendeltebb életpályák magukban véve létező feltétlen értéke ép az egyéniség elve alapján mind inkább el lett ismerve : egyházunk még akkor, midőn a culturállam eszméje alig felvillanva már is az absolutistikus államban sírba szállt — a lelkészképzők mellett — tanítóképzőket állított fel, Felsőlövőn, majd később Sopronban s midőn végre nagy Eötvösünk a culturállam eszméjéből a népiskolai közoktatásra nézve az országos törvényben levonta a következményeket, — egyházunk — bár autonómiájából áldozva — készségesen hozhatta meg történeti egyénisége megóvása mellett az áldozatot ezen magasabb érdek szempontjából, miután az a mi a törvény által követelt már részben egyházunknak meg is volt, mivel a műveltség magasabb színvonalának követelése a protestantismus érdeke, mivel a nemzeti és culturalis haladást valló államnak főfelügyelete — egyházi iskoláinknak nem megakasztója, hanem felvirágoztatója; mivel egy szóval a valódi culturállam — a protestantisnmsnak legbensőbb szövetségese, mert mindkettő egy azon elvek más-más hivatási körrel biró gyermeke. S most midőn majd 25 év óta eme országos törvény érvényben van, midőn tényleg elismertük azt, hogy a lelkész- és tanítóképzés egymástól külömböző intézetek által eszközlendő, midőn az állani a tanitóképzők felett évek óta gyakorolta hivatalos közegei által főfelíigyeleti jogát : most egy oly követelménynyel lépjünk fel, mely a tanitóképzést azonosítsa a lelkészképzéssel, mely a tanitóképzést ez által legalább enynyiben kivonja az állam eddig gvakorolt felügyeleti jogköréből ?! — Ez egyenesen visszaesés lenne egy általunk már régebben legyőzött s a kor által is túlhaladott álláspontra. Minden visszaesés a protestantismus szellemével ellenkező, ezt magát is veszélyezteti. De veszélyes e visszaesés különösen akkor, ha annak következményeit is szem előtt tartjuk. Ha ugyanis nekünk protestánsoknak megengedtetett az, hogy theologusaink, mint ilyenek már okleveles tanitók legyenek: ugy más felekezeteknek is megengedett ugvan ez. Már most csak gondoljuk el azt, hogy mi adott ezzel ! Adott ezzel az, hogy egy oly felekezet, mely az egyéniség elvét el nem ismeri, hanem azt és azon alapuló modern államot alap nélkülinek, veszélyesnek mondja ; melynek mindnyájukat egybefoglaló feje hivatalosan s mindenliivőnek lelkiismeretét kötelezőképen kimondja azt, hogy a haladással, a liberalismussal és a modern művelődéssel ki nem békülhet s ki nem egyezhetik ; egy oly felekezet, melynek rendi vezetői gondolkozásuk, elhatározásuk és cselekvésük irányítóját nem a nemzeti szellem által meghatározott szabad személyiségben, hanem egy külföldi hatalomban hódolva tisztelik : hogy ezen felekezet — nekünk, s így neki adott jogával élve legszellemtelenebb s legengedelmesebb, a papi hivatalra legkevésbé alkalmas theologust tanítóknak szánja és az ily a történeti éniség lényegileg a középkor eszme körében, minden állami ellenőrzés nélkül felnevelkedett tanítókkal lepné el az országot. — Váljon ily következmény nem volna-e veszélyes a culturállamra s nevezetesen reánk protestánsokra nézve?! S váljon e következményt is szemünk előtt tartva nemde igaz amaz állításom, hogy azon esetre, ha lehetséges is lenne ama kivánat teljesülése, hogy végzett theologusaink mint ilyenek képesített tanítók legyenek — eme kivánat teljesülése valóban veszélyes ? ! Ejtsük el tehát e lehetetlen. — e veszélyes kivánatot ! De ezzel a szóban levő bajon nem segítettünk. Fejtegetésünk eredménye eddig tisztán negativ. Legyen ezért is megengedve, hogy a baj megszüntetésére nézve positiv nézeteimet is röviden elmondjam. A baj — amint láttuk volt — lényegesen egyes gyülekezeteink szegénységében rejlik, a mely szegénység meg nem engedi azt, hogy ily gyülekezet csak némileg tisztességes fizetést adjon lelkészének és tanítójának. Csekély számúak eddig e gvülekezetek, de népünk elszegényedése, az élet drágasága e csekély számot évről évre emeli s így idővel sok községben mind az iskola, mind az egyház fennállása veszélyeztetett. Közelfekvő már most azon következtetés : egyesítsük tehát ily gyülekezetekben a lelkészi és tanítói hivatalt, fenntarthatjuk ilvképen mind az iskolát, mind az egyházat s a tanító-lelkész is tisztességesen megélhet. Sajnálom e következtetést ily általánosságban nem követhetem. T. Hornyánszky Gusztáv segédlelkész ur e lapok 9. számában az egyesítés ellen szóló érveket ép ugy a tanító, mint a lelkész hivatása álláspontjáról lelkesen és alaposan fejtegette. Az ott mondottakat szíj vesen aláírom én is ; s az érveket csak azzal toldom meg, hogy az országos törvény is, tekintettel arra, hogy a tanítói állás egy egész embert követel, ki minden erejét és minden idejét hivatásának szentelje — a 141. §. kimondja azt, hogy a tanító a tanítóság: mellett semminemű hivatalt nem viselhet. A O ... törvény ezen rendelkezése alapján jelenti ki a jelenlegi minister f. é. jan. 17-ikén 32664. sz. a. rendeletében azt, hogy a lelkészi és tanítói állomásoknak I egyesítését általánosságban meg nem engedi, hivat! kozva rendelete bevezető részében a szakképzettség hiányára, valamint azon nehézségekre, melyek ép a lelkészi hivatal miatt, a tanügyi hatóság ellenőrző felügyeletével szemben adottak. A bajon tehát általában a hivatalok egyesítése által nem segíthetünk; de igenis segíthetünk másfélekép. — Nevezetesen segíthetünk ugy, ha magát a nyomort, ama szegénységet, mely ily a lelkészi és tanítói hivatal természetével, feladatával, valamint az országos törvény határozott rendelkezésével ellenkező expediensre vezet — megszüntetjük. Ezt magukban ezen szegény gyülekezetek nem telie-