Evangélikus Egyház és Iskola 1890.

Tematikus tartalomjegyzék - Czikkek - Néhány szó a lelkészek és lelkészjelöltek tanítóképesítésének kérdéséhez (Korda József)

317 hiszem — programmja első pontjai közé felveend. Értem a bányakerületi leánynevelő felállítását. Bizonynyal tiszteletre méltó azon élénk mozgalom, mely az érintett intézet érdekében úgy Selmeczbányán, valamint Orosházán is megindült s folytattatik. Händel Vilmosunk s Veres Józsefünk lelkes czikkei, melyek e lapok hasábjain megjelentek, mutatják, hogy" az életrevaló eszme hatalmas védőkre talált egyrészt a kerület felső, regényes vidékén, másrészt annak alsó, dúsgazdag tájain; de meglelte a maga buzgó apostolait a központban, a pestmegyei esperességben is. Ezen egyházmegye élén, hála Istennek, oly férfiak állanak, kik szavukat tettel szokták megpecsételni, kik nem azt mondják : „Előre", hanem ezt: „Utánunk" ! Igy cselekedtek ők a kérdéses nevelő érdekében is, adtak s kértek. Adományaik, kérelmük eredménye rövid három hét alatt a következő: Esperességi felügyelőnk, Podmaniczky Géza báró adott és a maga körében gyűjtött tizezer forintot; főesperesünk, Török József ugyancsak erre a czélra összehozott mintegy 500 frtot. Azonkívül az aszódi Podmaniczky kastély ezer forint foglalóval már biztosítva. Oly rövid idő alatt ily szép siker biztos reményt nyújt nekünk ahhoz, hogy legközelebbi kerületi gyűlésünkig adományaink fentebbi összege megkétszereződik. De már igy is felülmúljuk Selmeczbányát s ha elnökségünk további fáradozását hasonló eredmény koronázandja, megközelítjük, sőt el is hagyjuk Orosházát. Legtöbbet nyom a latba maga az általunk ajánlott Aszód, mely helyzeténél s fekvésénél ! fogva hivatva van a jelzett két vidék helyi érdeke helyett, az egész kerület érdekét szolgálni. A kövér alföld elkényeztetett gyermekét nem igen fogja vonzani az éles levegőjű Selmeczbánya, hová őt nem kisérheti megszokott délibábja; viszont a felföld erdős, hegyes vidékének leányaira nézve elviselhetetlen lenne Orosháza poros levegője, forró égalja ; holott emez könnyen megbarátkoznék Aszód enyhébb levegőjével, amaz pedig itt sem nélkülözné teljesen szülőhelye sajátságait. De meg hazai tudomá- ! nyunk s művészetünk, nemzeti dicsőségünk s önérzetünk központja, Budapest közvetlen szomszédsága minnek felett Ászódot praedestinálta egyházkerületünk első leánynevelő intézete helyéül. Vajha esperességi elnökségem buzgalma s áldozatkészsége sokakat méltánylásra s követésre indítana ! Vajha e soraim minél többeket s kivált egyházkerületünk vezérférfiait Aszódunk számára s vele egész egyházkerületünk javára megnyernék. Ellenben, ha ügybarátink elhagynak s netalán egyházkerületünk mellőzne : akkor fentebb érintett s előlegül adott ezer forintunk elveszne s oly kedvező alkalom szalasztatnék el, mely soha többé kínálkozni nem fog. De nem ! Én bizom a teljes sikerben. Ügyünk oly kezekbe van letéve, melyek fáradhatatlanok ; érdekünket oly elmék vallják a magukénak, melyek semmiféle nehézségtől vissza nem rettennek. És én már előre látom a jó ügyben buzgólkodókat, a mint azok leánykáinktól kisérve ünnepélyesen bevonúlnak a „Veni sancte" szivet-lelket emelő hangjai mellett azon gyönyörű kastély tornnczaiba, mely egykoron részből esperességíinké volt, s mely ezentúl egvházkerliletünké lesz teljesen. Jezsovics Pál, lelkész. E becses lap f. évi 35. számában Keviczky László ev. lelkész ur a lelkészek és leikészjelöltek tanítói képesítésének kérdéséről szól, a mely kérdés valóban nagy fontossággal bir ránk nézve, tekintve a közoktatás mai színvonalát és az ezzel járó követelményeket, melyeknek egyes evang. egyházaink — fájdalom — sok helyütt anyagi erejük legnagyobb megfeszítésével birnak csak megfelelni. Egyes egyházaink, nem lévén módjukban a szükséges tanerőknek törvényszabta fizetésével járó költségeket fedezni, azon modus vivendivel könnyítnek magukon, hogy iskoláikban a tanítást a lelkészre vagy a segédlelkészre bizzák, a kinek aztán, természetesen, a tanítói oklevelet meg kell szereznie. Nemkülönben egyes végzett tlieologusaink is képesíttetik magukat a tanítói hivatalra, hogy esetleg e téren biztosíthassanak maguknak existentiát. Az oklevél ezen utólagos megszerzésének módja nem lehet más — legalább az eddigi gyakorlat szerint, — mint valamely tanítóképezdénél letett képesítési vizsgálat, a melynek menetében czikkiró ur — szerény nézetem szerint bizonyos túlhajtással — valami megmosolyogni valót és bántót talál, ha egy végzett theologus ott vizsgázik a többi jelölttel, forgattatván innen is, onnan is a nevelés tudományának virányain. Hát bizony a „forgattatás," — daczára annak, hogy az illető jelölt el lehetett rá készülve, — feszélvező hatással is lehet olyan ifjúra nézve, aki egy magasabb alma materben talán egészen jól megállta a sarat, de hogy épen ilyen jelölt zavarba jöjjön a felett, hogy mit is szűrjön le azon sokból, amit a tárgyról tud, hogy felelete elsüljön, ez alig tehető fel oly ifjúról, aki valamely tárgy felőli ismereteit, nézeteit könnyen érthető, világos szavakba tudja röviden foglalni. Szerény nézetem és tapasztalatom szerint a valóságos preparandisták között is, — jelenlegi tanítóképzésünk nem utolsó érdeméül legyen felhozva, — teljes kiveszésnek indult azon generátió, amely bámulva azon, hogy a tanár úr „extemporizálni" enged, hogy a jelölt nem ugy beszél, amint a tankönyvben elő van irva. Hiszen a szóbeli vizsgákat megelőző Írásbeli dolgozatok mindmegannyi extemporizálások, melyeknél a tankönyvet, rögtöni visszavettetek terhe mellett, használni tilos! Aki a „quem dii odere" közmondással jellemzett, anyagilag nem a leghálásabb, de mégis oly szép és magasztos tanítói pályára nem kényszerűségből, hanem kedvvel és odaadással készül, annak érdekében kell hogy álljon, eszménye kell hogy legyen, magát jó