Evangélikus Egyház és Iskola 1890.

Tematikus tartalomjegyzék - Czikkek - Észrevételek a „zsinati előmunkálatokra” (Holles Dániel)

364 Ha amaz el nem vitatható az egyéntől, ki valamely egyházgyülekezetbe önként lépett be, vagy bele született s azt anyagi és szellemi hozzájárulásával fentartja: akkor ez viszont természetes folyománya amannak, hogy t. i. az egyházliivek akaratának többsége intézkedjék mindazon ügyekről, melyek szorosan az egyházgyülekezetéi, melyek az ő közvetlen érdekében állanak. Amint már az egyes evang. egyháztagok akaratának korlátja a többség akarata, mely ellen szabályszerű felebbezéssel élhet ugyan, de ha már jogerőssé vált, előtte meghajolni köteles: ugy az egyházgyülekezet autonómiájának is korlátja van a többi társgyülekezetek autonómiájában, vagyis a gyülekezetek képviselőinek testületében, az esperességi gyűlésekben, melyeknek határozatai ellen viszont a gyülekezetek élhetnek felebbezéssel. Nem szükséges, hogy az egyházgyülekezet önkormányzati jogának körét részletesen kimutassam, elég az, hogy abba bele esik minden, a mi az egyház anyagi és szellemi javának emelésére szolgálhat. Az egyház hívja meg a maga lelkészeit és tanítóit; megválasztja felügyelőjét, gondnokát, pénztárnokát, egyházfiait stb., s megszabja azoknak fizetését ; kivetéseket csinál az egyház szükségleteinek fedezésére s megállapítja a fizetési kulcsot; vesz, épít, bont, elad s vagyonáról számadást követel. Gondot visel arra, hogy az egyház kebelében a jó rend, fegyelem és erkölcs, — isteni tiszteleteknél a vallásos kegyelet és külső tisztesség megóvassék. Ha már az egyházgyülekezet egy önmagában álló, teljesen befejezett egész volna, — az egyházi közélet más faktoraival számolnia nem kellene : de miután vannak más testvérgyülekezetek, melyeknek vallás-erkölcsi czéljaik, de egyszersmind autonomiájok a többiekével teljesen egyenlő, s melyekkel együtt mindnyájan egy magasabb testületnek, egy esperességnek tagjai ; kell, hogy őket ezen testülethez az autonómiának egyes kapcsai csatolják ; kell, hogy egymás jogainak tiszteletben tartása végett saját jogkörüket az igazság mértéke szerint korlátozzák, s kell végre, hogy azon önkormányzati illetményüket, melyről egyenjogú testvéreik kedvéért lemondanak, ruházzák át az esperességi gyűlésekre mint kormányzó szervre. Kérdem, megtörténhetik-e ezen átruházás másként, mint úgy, hogy ha az autonom egyházközségek saját lelkük száma arányában oly képviselőket küldenek az esperességi. gyűlésekre, kik küldőik teljes bizalmát birva, utasítás nélkül is, de az el nem vitázható közérdeket tartva szemeik előtt, javasolják s határozzák azt, mit a közegyház java megkövetel. Igy s csakis igy lehet, szerény véleményem szerint, a két fontos feladatot megoldani: fentartani az általános szavazatot, a „suffrage universelle "-t s megadni az esperességnek is az őt megillető autonómiát. Az utasítással ellátott egyházi képviselők, ha az egyház lélekszáma arányában birnak is szavazattal az esp. gyűlésen, tulajdonképen csak egy szavazatot képviselnek, t. i. egyházuknak utasítás szerinti egyetlen szavazatát, — s akkor B.-Csaba 26 ezer lelke F.-Sztegova 289 lelkével, Nyíregyháza 15 ezer lelke Budamér 110 lelkével stb. egészen egyenlő befolyást gyakorolhatna a közkormányzatra, — míg ellenben az utasítás nélküli képviselet mellett minden egyház annyi szavazattal folyhatna be a közigazgatásra, ahány képviselő küldésére jogosítva volna, vagy pedig, a korábbi gyakorlat szerint, ahány értelmes és jellemes képviselőt saját kebeléből kiküldeni birt. Igazságos pedig, hogy az egyház alkotó és fentartó elem, evangelikus népünk otthon közvetlenül, az esperességen, kerületen stb. pedig közvetve, de mindig illő mértékben gyakorolhassa rendelkezésijogát. Ez az első tekintet. A második tekintet az, hogy az esperességi, kerületi és egyetemes gyűléseknek is adjuk meg az őket megillető autonómiát. Ezeknek a felső, felsőbb és legfelsőbb kormányzati szerveknek szélesebb, általánosabb hivatásuk van, mint az egyes egyházak közgyűléseinek. Ezeknek kötelessége oly intézkedésekkel, határozatokkal és rendeletekkel látni el egyetemes egyházunkat, vagy esetleg egyes kerületeinket és esperességeinket, melyekből minden egyház a maga szükségeihez, tehetségeihez vagy talán hiányaihoz mérten meríthet annyi okulást és támogatást, mennyit közegyházunk és hazánk szolgálatának megfelelő fejlődése igényel. Ezek kötelessége egyházaink számára jó nép- és magasabb nevelési intézeteket szervezni, azokat fentartani s oly irányban vezetni, mely vallásos szent elveinknek és polgári kötelmeinknek megfelel. Ezek kötelessége a hitélet szerte éredő gyümölcseit átválogatni, a férgeset, a rothadót kiválogatni, nehogy a jót is megrontsák, a jót ellenben fentartani, hogy Krisztus szelleme táplálékban soha hiányt ne szenvedjen. Ezek kötelessége az élő hitnek, a szeretetnek számtalan vérerét a főerekbe összegyűjteni s azokból ismét másokat táplálni, hogy Krisztus teste az anyaszentegyházban el ne sorvadjon. De váljon megfelelhetnek-e ezen kötelességeiknek, ha oly elemekből, az egyházaknak oly küldötteiből alakultak, kiknek értelme és egyházszeretete meddő, mert akaratukon ott van a lerázhatatlan nyűg, az utasítás? Váljon tehet-e az evang. egyház legértelmesebb és ügybuzgó tagjainak gyülekezete, az esperességi, kerületi és egyetemes gyűlés is akárcsak egyetlen elhatározó lépést a felismert közjó felé, ha minden fontosabb czélzata, terve vagy indítványa felülbirálat, illetve megszavazás végett, végelemezésben, az egyházakhoz szállíttatik le? En azt tartom, hogy evang. egyházunk autonómiája nem az egyes gyülekezetnél, hanem az egyház-egyetemnél nyer befejezést; azt tartom, hogy az esperességi, kerületi és egyetemes gyűléseknek mint alkotmányos kormányzó szerveknek, mindazon ügyekben, melyek közvetlenül az ő köreikbe esnek, — függetlenül, az egyházak törvényes képviselőinek érett tanácskozásán alapuló többségük erejével s nem a vett utasítások értelmében kell intézkedniük s intézkedéseiket csakis foganatosítás végett kell az alsóbb forumhoz leszállítaniok.