Evangélikus Egyház és Iskola 1890.

1890-11-08 / 45. szám

362 zem, vájjon az a plébános, a ki egy gyermeket, ki a törvény értelmében a vegyes házastársak neme szerint nem róm. kath. vallásban nevelendő, megkeresztelt s a keresztelő levelet ki nem adta az illetékes helyen teendő anyakönyvezés czéljaira, nem azon hitben s meggyőződésben, nem azon világos szándékkal keresztelt-e, hogy e gyermeket a római kath. hitfelekezet kebelébe valósággal felvette? Ha nem; hát miért tagadja meg a keresztelő levél kiadását? ha igen; hát miért törekszik őt, méltóságos prépost ár, a martiromság köntösébe öltöztetni, midőn a martiromság alapfeltétele, az igazság nyilt őszinte bevallása, habár ezért szenvedni kell is, nála hiányzik? Vallotta csak egy is a bevádoltak közül, hogy ő azt a gyermeket, kinek a törvény rendelkezése szerint a prot. vallásban kell neveltetnie, nem csak megkeresztelte, hanem a keresztség által a róm. kath. hitfelekezet kebelébe felvette? . . . Igy ejtetett tévedésbe a magyar judicatura és a közvélemény! Úgyde a prot. lelkészek, — állítja továbbá a nyilt levél — számarányukhoz képest sokkal többet elkereszteltek, mint a róm. kath. papok még is ők kiáltottak „tolvajt" a róm kath. papokra, holott ők a „rablók." Mindenesetre merész egy beszéd ez, nem annyira a hasonlat trivialitása miatt, mint inkább mivel messze eldobta a sulykot. Még csak most szóllítja fel a prépost úr pap társait, hogy a fővárosban a prot. lelkészek által elkereszteltek névsorát gyűjtsék s küldjék be hozzá s már előre világgá kürtöli, hogy aránylag sokkal többet elkereszteltek a protestánsok, mint a róm. kath. lelkészek. Sőt nyilt levele végsoraiban, hol t. i. a prot. kerületi gyűlésekről emlékezik meg, melyekben országzászlósok stb. „és ködmenes presbyterek" hallgatják meg a püspöki jelentéseket, a hol tehát nemcsak a Budapest városi gyülekezetről van szó, hanem a hol már általánosan a prot. egyházra van vonatkozás, gyanusítólag odadobja a kérdést, tudják-e e gyűlések, hogy az ő papjaik, hogyan keresztelnek és hogyan vezetik az anyakönyveket? Nem akarom azt kérdezni ő méltóságától, vájjon azon elvnek hódol-e: calumniare audacter semper aliquid liaeret; de engedelmével visszaadom neki saját kérdését, melyet hozzánk intéz : illik-e ez, becsület-e ez? Ámde tegyük fel, hogy voltak, vannak a prot. lelkészek közül némelyek, sokan, soknál is többen (én nekem egy is több a soknál !), akik a róm. kath. gyermekeket elkeresztelték : mit bizonyítana ez? Hogy ők is törvényt sértettek és bűnösök. Mert a törvény megszegése honpolgári bűn. És ha, megkövetelem a prot. paptól általán, hogy a törvény tiszteletében példányképe legyen a népnek, kétszeresen megkövetelem tőle, hogy a szóban levő esetekben s a szó alatt levő törvényt ne sértse meg. Mert a törvény egyházunknak egyedüli védbástyája a sűrű megtámadtatások ellen, nehéz küzdelmeinkben, védekezésünkben ; minden érvényessége s erőssége daczára gyakran gyenge védbástya a félre magyarázások s belemagyarázások miatt !.. És még ezt a védbástyánkat is mi ! magunk kezdjük megbontani? ebben az ellenségnek rést törni? Ily eljárás nemcsak honpolgári bűn, hanem saját egyházunk ellen törő merénylet! Akarják-e a róm. kath. lelkészek az ily törvénytipró prot. lelkészeket — ha vannak ! — a törvény tiszteletben tartására törvényesen szorítani, vagy sem, ezt az ő jótetszésökre kell hagyni. Én részemről azt vélem, hogy a törvényt megtartani és megtartatni egyaránt hazafias kötelesség és sokkal inkább illenék, sokkal inkább becsület volna, mint általános frázisokban egy tiszteletreméltó egész testületet gyanúsítani, a közvélemény itélő széke előtt denunciálni ! Még egy nagyon lényeges pont van a nyilt levélben. Ugyanis azt állítja, hogy az 1868. évi t.cz. a lelkiismereti szabadságot sérti. Mindenesetre örvendetes jelenség, hogy a róm. kath. egy háznagyok kezdik hangoztatni a lelkiismeretbeli szabadságot, melytől való borzadás zárta reá a börtönöket azokra, lánczolta gályákhoz, kiűzte hazájukból azokat, meggyújtotta a máglyákat azok alatt, a kiknek egyedüli bűnök volt, hogy a lelkiismereti szabadságot követelték magoknak s hirdették a népeknek ! Oszlani kezd tehát a fanatismus koromfekete éjszakája, mely; ben az anathémák villámai czikáznak és a Sión káI bult őreinek kiabálása szakadársággal. eretnekséggel, ! rágalmazza szüntelen azokat, kik a róm. kath. egyház tanaival meghasonlva, az evangyéliom tanait vallják, — lelkiismeretes vizsgálódás után s lelki: ismeretbeli meggyőződésből ? De feltűnő mégis a panasz, hogy épen az 1868. ismert törvény sérti a lelkiismeret szabadságát, holott az az előbbi törvényekkel szemben örvendetes haladást jelez a jó lelkiismeret követelte jogegyenlőség s viszonosság utján, s e téren legalább már egyenlő mértékkel mér minden bevett felekezetnek jogot, igazságot, nem többet a protestánsoknak, mint a katliolikusoknak, de nem is mint az addigi törvények szűkebb marokkal a protestánsoknak, bővebben a katliolikusoknak. Hiszen a protestánsok is édes fiai az édes hazának az ő őseik vérén is szereztetett egykoron e bérezés, völgyes táj, éltöket ők is koczkára teszik a lion és trón védelmére, veritékök keresményéből ők is aránylag áldoznak a nemzet közszükségeire ! Az állam ellen a lelkiismeretbeli szabadság korlátozása miatt panaszt emelni hazánkban a különféle felekezetek egyikének sincs oka mai napság. Nevezetesen az áttérés egyik vallásfelekezetből a másikba nagyon meg van könnyítve s külső formalitása az egyenlőség s viszonosság elvei szerint van megállapítva ; a szülők áttérése a gyermekeknek vallásfelekezeti hovatartozására is, ezeknek bizonyos korukig, hatással van; s a többi, a mi az 1868. LUI. t.-cz.1 ben foglaltatik. E törvény a vallásfelekezetek ! közötti béke biztosítása és a felekezetek békés együttélése czéljából alkottatott meg. Lelkiismeretem szerint mondom, e törvény ellen izgatni nagy lelkiismeretlenség. Egyért mégis sajnálom, hogy a mesterségesen keltett izgalom szunyadóban maradt! Midőn a