Evangélikus Egyház és Iskola 1890.

Tematikus tartalomjegyzék - Czikkek - Néhány őszinte szó

29 kor nem néznek át egy kissé — Posenbe, hogy Elsass-t ne is említsem! . . . Felemlíthetném azt a charakteristikus érdekességet, a mely drastikus módon perhorreskál mindent, a mi — magyar, a mely egykor Rőczén száját öblitette a magyar szó után s csak áz imént Pozsonyban, a kerületi gyűlésen, nem törődve a közös érdekkel, mely egymás testvéries megértését követeli, brutálisan megtagadta a magyar szó használatát (jogilag — volt hozzá alapja) s a méltatlankodást, hogy hát úgy tulaj donkép hasztalanul ülésezünk, gorombán torkolta le — „ucte sa!" . . . Ráutalhatnék a hazai szláv sajtó egy jelentékeny részére, a mely bosszút, utálatot hirdet minden ellen, a mi — magyar s e mellett rovataiba oly ügyesen bele tud illeszteni egy s más magasztaló czikket — az oroszországi viszonyokról. (Szinte kedvem volna ennek a tisztességes journalistikának büntetésül azt kívánni, — hogy vajha kóstolná meg azt a szent oroszországi sajtó-jogot !) . . . Rámutathatnék — már csak a contrast szemléltetése végett is — szepességi derék szász testvéreinkre, mily szépen meg tudják egyeztetni vallásukkal, nemzetiségükkel — hazafiságukat. Kérdezze meg őket bárki, ha panaszkodnak-e? Pedig hát miért volna annak a magyar Lewiathannak csak a tótság — caviár ! ? . . . Hanem ezúttal e kérdéseket s velők sok mást közelebbről szellőztetni nincs szándékom. Csak egyetlen egy és pedig a közvetlen közelből vett (kiewi) esettel akartam illustrálni, hogy bizony a „pánszlávok" (a kinek nem inge, ne vegye magára) ha gyanúsíttatnak, még mindig nagyon rászolgálnak e gyanúra s ezért ha mindkét oldalról komolyan hozzá akarunk látni ahhoz a hídépítéshez, tegyük ezt szláv részről, első sorban az által, hogy arra a gyanúra okot ne szolgáltassunk. . . . Hanem most már nézzük az érem másik felét is. S itt nem habozom bevallani azt, hogy magyar részről is igen sok járult ahhoz, hogy a baj annyira elmérgesedhetett, a milyen az ma tényleg — s ezért feltétlenül szükséges, hogy ama hídépítéshez magyar oldalról is abban tegyük le az első alapkövet, hogy mind-enben, sokszor alaptalanul, ne gyanakodjunk. Tegyünk különbséget szláv és pánszláv között. A szlávot, a ki anyanyelvét szereti, nemzetiségi culturáját szivén hordozza, ezért csak tisztelet, becsület illeti meg — de semmi esetre sem a pánszláv név. — Ott kezdődik még csak a pánszláv, a hol e nemzetiségi erények — a féltékenység által annyira elepésíttetnek, hogy a nemzetiségére féltékeny népfaj megfeledkezik arról, hogy a jogokért, melyeket az államon belül élvez, kötelességei is vannak; azokat gyakorolja, ezekről hallani sem akar, sőt gyűlölettel fordúl el a hazai, a nemzeti nyelvtől, culturától (a melynek keretén belül pedig az a nemzetiségi cultura, mint individuális szerv oly jól megférhetne!) — s fordúl hová? — idegenhez

ÎÎ Ez már hazaárulás. Ez a panszlavismus ! — E két véglet között, melyet a szláv és pánszláv szókkal jeleztem, mindenesetre van még egy átmeneti stádium, a melynek foka kisebb, nagyobb lehet, s különösen itt érvényesül azon ohajtásom, hogy ne gyanakodjunk mindenkor, mert könnyen megesik, hogy a gyanú által még azt is, a ki ennek a nemzetiségi lejtőnek egészen a szélén áll, a honnan tán egy barátságos szó visszafordíthatná, letaszíthatjuk s ellenségünkké tehetjük. Nézetem szerint ez az egész nemzetiségi kérdés igen komoly dolog és tárgyalása komoly tanulmányt, nagy tárgyilagosságot s nem kisebb jóakaratot igényel (mindkét résztől) — ha jó eredményt akarunk. Pragmatikus összefüggésben áll az az e század első felében általánosan felébredt nemzetiségi öntudattal, psychologice érthető a gyengébbnek féltékenységéből a magáéra, elmérgesedett egymásnak kölcsönös meg nem értése vagy megérteni nem akarása folytán. E mozzanatokat figyelmen kiviil hagynunk nem szabad. És épen azért nem habozom kijelenteni azt sem, hogy a milyen utálatos előttem a túlparti túlzó sajtó eljárása, épolyan utálatos azon reporterhazafiság is, a mely különösen napi lapjainkban graszszál, a melynek izetlenségénél csak tudatlansága nagyobb (még egyetlen oly czikket sem találtam e tekintetben, a mely példáúl csak messziről is arra mutatott volna, hogy autonómiánkat ismeri ; pedig e nélkül ne írjon senki a mi egyházunkról s abban a nemzetiségről) s a mely csak a sensatiót hajhászva, nekimegy gúnyjával, vádjaival A-nak is B-nek is, csipked, vág, ostoroz ... Sa sensatio általános; — s a pellengér? az bizony csak szegény evangelikus egyházunké marad! — Azért én nagyon szükségesnek tartanám, hogy az egyház maga állítana be gyűlései alkalmából komoly, objectiv tudósítókat s ezek munkái jelennének meg a lapokban ... És nem habozom még azt sem kijelenteni, hogy BiZ 3.I túlzószellem, a mely a túlsó oldal egyes vezetőinél tapasztalható, fellelhető nálunk is; csak az volna a végzetes tévedés, ha ezért akár ott, akár itt az egészet tennők felelőssé. Nem uraim, igy hidat nem épitünk. Az ilyen építésnél a törekvés mindig a túl oldal felé kell hogy irányuljon, s azt a követ, a melyet az alapba beleépíthetnénk, miért dobnók át a túloldalra, mintegy hadakozván? . . . Hiszen oldalunkon a jog, az erő — — megvédhetjük amazt evvel ugy is, ha az „erősnek nyugalmáról" egy perezre sem mondunk le. A méltóság, nyugalom és komolyság — mindig imponál ne veszítsük el azokat soha s a hol a vér forrása hevesebb, legyenek ott ezek csillapitószer. —• Jogunkat megtámadni ne engedjük — s aki azt szentségtörőn érinti, annak dörögjön fülébe az erős és öntudatos „hands off!" — hanem mértéken túl valahogy ne menjünk! Hogy erre is példát hozzak fel, ott van az a szerencsétlen rőczei iskola. Bünbarlang volt, azért helyes és jogos volt az is, hogy ál apostolait a nemezis sújtó karja érte. De hát mit vétettek azok a falak?.. Be voltak firkálva lázitó mondásokkal ? Istenem, hát bemeszeltethettük volna újra! Kezdhettük volna az iskolával újból meg újból, másodszor, harmadszor, negyedszer is. Módunk, eszközünk volt mindig az