Evangélikus Egyház és Iskola 1889.

Tematikus tartalomjegyzék - Czikkek - Egyházi teendőink a közel jövőben

62 Addig fog az egyházi szegénység, a hogy tud, küzdeni és küzködni — ha csak késő ne jönne a segítés samaritánus munkája. Az egyházi közalap kérdésének intézését, a mint az első tekintetre szemünkbe ötlik, az egyetemes gyámintézet, ezen czéltudatossággal lassan és fokozottan hódító, folyton erősbödő, az egyház vérébe hova-tovább annál inkább átmenő áldásosán működő jótékony intézet, részben meg fogja könnyíteni, részben meg fogja nehezíteni. És viszont megfordítva is áll a dolog. Meg fogja könnyíteni, a mennyiben ezen 28 évi munkásságára s 28 évi munkásságának nem kicsinyelhető eredményeire hivatkozható intézet már is emelt magának, nevének szerény állapotát túlhaladó emlékeket, — meg fogja nehezíteni, a mennyiben kérdésessé válhatik nem ugyan az, hogy reánk fér-e két oly áldásos intézet mint a Gyámintézet s a nagyreményű Közalap, sőt inkább az, hogy képesek leendünk-e mindkettőt a jótékonyságnak bő forrásaival kivánt sikeres áldásdüs működhetésre felavatni, nem válik-e szükségessé bizonyos czélok és teendők megoszlása, bár különben egyházunkban a szegényügy olyan gazdag bánya, hogy abban egymás mellett féltékenység nélkül robbanthatja Gyámintézet is, Közalap is szegénységünk ismert számos szirtjeit. Az egyházi közalapnak a szegény pusztuló, tengődő egyházak mellett várományosai már jó előre a missió ügy s a vallástanítás rendezésének ügye. Egyházunk missióügyéről, midőn naponta tapasztaljuk, hogy oldalt minden más felekezet fokozódott figyelemmel fordítja buzgalmát s használja fel gyűjtő eszközeit övéinek összeszedésére, e mellett befogadására, bekebelezésére azoknak is, a kikre legalább láthatólag, észrevehetőleg jogot senki nem formái s midőn tudjuk, hogy ezen jogot nem formáló „Senki" legtöbbnyire mi magunk vagyunk : elmondhatjuk, hogy egyházunk missióügye, a legszükebbkörű belmissió az, a miről szó van, nem csak körmünkre égett, de sok helyűt, érzékenyen fájó sebet is égetett azon, úgy hogy sok helyütt a mentés se igen fog sikerülni. A missió mellett gondoskodás tárgyát kell képeznie a vallásos tanítás, a hitoktatás rendezésének is. Ha jól emlékszem, úgy tűnik fel előttem, mintha a közoktatási törvény vagy annak szellemében kiadott vallásügyi rendelet (a minek érvényéssége mellett egy kis hajlandóságom sincsen kardoskodni a jus circa sacra tekintetében) a gyermekek hitbeni oktatását a lelkészekhez tartozónak nyilvánítja, illetőleg azoknak kötelességévé teszi, a mi, ha csakugyan úgy van, hogy az állam preveniál ilyen kérdésben az egyházaknak vagy bármely protestáns egyháznak is, az ha arra szükség van, az iróniának nem egy jellemvonásával van felruházva. A vallástanítást, a hitoktatást a lelkészi kar vegye kezébe, mert a tanító képző intézetekből főleg az államiakból kikerült s egyházainkban alkalmazást talált tanítók nem mutatnak — de hiszen nem is mutathatnak fel, mert a vallástan kezökben nem egyéb mint a többihöz hasonló, de azok felett nem álló tantárgy — kellő, általok is óhajtott eredményt. Ki vonná kétségbe azt, hogy a vallástanítás, hitoktatás közelebb esik lelkészhez, mint a tanítóhoz, a kinek ezenkívül marad még elég teendője. Ezt mint elvet fejezzük ki itt a vallástanításra nézve, a mely az egyházi közalappal különös viszonyaiban annyiban bir missiói vonatkozással, hogy idegen iskolákba járó kebelbeli növendékeinek hitoktatását az anyaegyháznak sokszor tág körében bizonyos segélyezés mellett kell lehetővé tenni. Ezek képezik ma egyházunknak elsőrangú legégetőbb kérdéseit egyetemes szükségnek vallva protestáns tanárképző intézet létesítését is, mert könnyen megtaláljuk érni — bár volna-e valaki, a ki óhajtana? — midőn az autonomia államsegélyért (a minek igénybevételét védvárainkra : iskoláinkra nézve napjainkban már nem szoktuk fenyegető veszélynek tekinteni), felfelé paktálni s ez Opportunismus köpenyegét felvenni kénytelen és kész — könnyen megtaláljuk érni azt, hogy a közoktatási kormány által gymnasiumainkba kinevezett vagy kinevezendő, különben tán kitűnő szakképzettségű tanárok felfelé való sajátos függésöknél fogva nem lesznek feltétlen szószólói azon hagyományos protestáns szellemnek, a mely szellem eddig középiskoláinkon nem csak hazafias, de egyszersmind protestáns jellemeket is nevelt : az egyháznak támaszúl, hitben és szívben élő tőkeűl. Felhozatott ezen becses lapok hasábjain legutóbb a papválasztás ügye is. Az elmondottak bővebb fejtegetésébe — bár az illető czikk már csak tárgyánál fogva is megérdemelné, nem bocsátkozom. — Anynyit azonban megjegyzek ezen kérdés mellett időzve, hogy czikkirónak kívánalmait, óhajtásait mindenben aláírni nem volnék hajlandó. Mert a mig kétséges maradna, hogy egy szűkebb körű papelhelyező bizottság eljárásában kevésbé volna tévedésnek kitéve, mint felügyelőjével egy mégis csak néhány száz lélekből álló gyülekezet, addig kétségtelen, hogy a lelkészválasztásnak ezen módja, lia ugyan még marad benne valami a választás régi autonomikus jellegéből, takaros lépés volna hátrafelé — a hierarchia felé. Tudni való dolog az, hogy a lelkészválasztás, az egyes kerületek rendezeti törvényein belül, előzményeiben, lefolyásában is s bizonyos, hogy eredményére nézve is, a legtarkább változatosságot tünteti fel. Szabályozni kell ezt is, mert igaz az, hogy az autonomia az azt meg nem becsülő hivek kezében veszedelmes fegyverré válhatik, mely a közegyház testén okoz sebet, a papválasztási törvényekre is ráfér a szabályozás az autonomikus jelleg megőrzése mellett. A milyen új, illetőleg a mostanihoz képest nagyobb hatáskört akar hivatkozott czikk épen a lelkészválasztás alkalmából az esperesre és püspökre ruházni, azzal őket más tekintetben, természetesen az autonomia épségben tartásával, magam is felruházandóknak véleményezném. Egyik esperességi