Evangélikus Egyház és Iskola 1889.

Tematikus tartalomjegyzék - Czikkek - Evangelikus egyházi közalap (Farkas Géza)

335* is gyarlóbb fizetésen az Úrnak egy hív szolgája tengeti számos tagból álló családjával életét. Nem segítenők meg ? Itt a kath. tenger közepén sok ártatlan gyermekelme ki van téve a veszélynek, hogy a habok elnyelik, tündérei elcsábítják. Ng nyujtsunk-e nekik kezet ? Amott messze földön idegen hitűek között haldokló hitsorsosunk azon eseng, hogy legalább koporsója felett saját hitének lelkipásztorától nyerje meg a bucsúáldást az utolsó hosszú útra. Ne hallgassuk-e meg ? ! . . Ilyen képek lebeghettek b. e. Radvánszky b. előtt, midőn egy nagy és messzeható alkotáshoz az első alapkövet letenni elhatározta akkor, midőn 1879-ben tartott székfoglaló beszédében a Közalapot egyházunk egy nélkülözhetetlen szükségének kimondta, s szavát e meggyőződéséből folyó, időszakot alkotó cselekedetével — letevén 2000 frtot az egyházi közalap oltárára — megpecsételte. Superintendensek, esperesek munkájának ellátása az elaggott lelkészek és tanítók nyugdíjaztatása, iskolák felszerelése az általa felsorolt s bizonyosan csak nagyjából említett okok, a melyek „több ilyen égető szükségeinkkel együtt felettébb sürgetik az ilyen közalapnak megalkotását, mit egy időre talán lehet még elnapolni, de annak elébb-utóbbi létrehozatalát kikerülni teljes lehetet le n!" Akkor, mikor Radvánszky — az agg vezér ezt a szót kimondta, s a közalap érdekében a zászlót kitűzte, minden ember egyetértett vele, mindenki meg volt győződve annak igazságáról. Évek múlva a kifáradt s pihenni tért vezért egy ifjú erő váltotta fel, a ki négy ezer frtos alapítványával Radvánszky b. példáját követve annak kezdeményezését szentesítette. A gyermek tehát megszületett, de ügy látszik kora szülött lett, félő hogy a sok bába közt elvész, avagy a vizzel a gyermeket is kiöntik az arra hivatottak. A közalap az egyet, gyűlés kezeibe került, s azóta játék labdája lett az egyetemes, sőt kerületi és esperességi gyűlések határozatainak. Az alapító jós szemekkel belátott a jövőbe, mikor azt mondta: „azon esetre, ha az csak akkor lépne életbe, mikor én már nem leszek. ..." A mit élesen látó lelke oly jól látott, be is teljesedett. Közalapunk mai napig nincs ! S miért nincs? Talán a szükség érzete megszűnt, talán a fentebb említett meggyőződés megváltozott ? Korántsem, s ha mégis változott, változott anyiban, hogy a meggyőződés még erősebb, hogy a szükség még égetőbb ! Egészen más oka van annak ! Azt mondják, hogy mostani viszonyok között a közalap létesítése nem lehetséges, az igyekezet a hivek szegénységén fog hajótörést szenvedni; a kik nincsenek abban a helyzetben, hogy sokféle igényekkel fellépő egyházi szükségleteinkhez még 2 frttal járuljanak. Hát épen ez az állítás az, a melyhez igen sok I szó fér. Tagadhatatlan, hogy híveinknek egy része oly szegény, hogy nem csak hogy ezt a terhet, de egyáltalán semmi terhet nem bir, s nem visel; de ez a hányad, igen sokat mondunk — ha feltesszük, „ hogy 10 százalékát képezi híveinknek, a mely hányad okvetlen és nagy mértékben apadni fogna akkor, ha a két forint kifizetését a hivek tetszésére biznók 10 évnek leforgása alatt. Mitől félünk hát? Őszintén megvallva én azt gondolom, hogy nem a szegényektől, hanem a munkától, gyűjtés, ösztönzés, kérés kellemetlenségeitől! Adja Isten, ne lenne igazam, mert ha az állna, ez sokkal nagyobb szegénységi bizonyítványunk lenne, mint az a bizonyos evangyéliomi szegénység. Olyat állítani — hogy a közalap létesítése lehetetlen — legalább is elhamarkodott, míg kisérlet nem történt; avagy nincsen-e megírva: „a hivőnek semmi sem lehetetlen!" Azért hát ne halogassuk a dolgot, minden perez drága ! Félre a sok beszéddel, s a még több gyűlési határozattal. Tegyünk is egyszer, valahára valamit. 1879 —1889 ép teljes tiz esztendő, ha akkor kezdtük volna, ma már sok jajj elnémult, sok seb meggyógyult volna ! A zöld asztalokról vegyük le a közalapot, s keressük fel hiveink asztalát. Abból, a mit Isten azokra adott, jut két morzsa egyházunk szent oltárára, jut két fillér még az evangéliomi özvegyasszony kendőjének csücskéből is. Á mozgalom egyöntetűsége czéljából kivánatos lenne, ha felsőbb egyházi hatóságaink, ha a püspök í urak egy lelkes felszólítást intéznének a hivekhez, e í felszólítást a szükséghez képes három nyelven, de mindenesetre annyi példányban nyomatnák, a hány hívőnktől hozzájárulást reménylünk, tehát tekintettel a jövőre (új házas párok nőtlenek, hajadonok stb.) sokkal több példányban, mint a mennyi családfő jelenleg van. Minden lelkészi hivatal kapna elegendő aláirási íveket és nyomtatott nyugtákat. Minden igen könnyen megtörténhetik ádventig. — De ha ezt a hivatott körök a mondott ideig tenni bármi oknál fogva elmulasztanák, tovább semmi esetre se váljunk. Az ádventtel Istennek szent nevében, mi lelkészek a munkát okvetlenül kezdjük meg; a felsőbb hatóságok közbejöttével, ha lehet, azok közbejötte nélkül, ha kell ! S mint családfők, s mint a kiket a dolog mégis legközelebbről illet, kezdjük meg az aláírást magunk. Papok, tanárok, tanítók ne vonjuk ki magunkat e közös teher alól. Vagyunk papok 600-nál többen, tanár és tanító legalább kétszer annyi, csak mi magunk 3—4000 frttal megszaporíthatjuk a közalapot. Azért mondjuk ádventben, mert a lelkészek nagy része akkor szokta hiveit meglátogatni. Meg vagyunk győződve, hogy a rábeszélésnek — kellő magyarázat után — legkisebb szüksége sem fog felmerülni ! Azért mondjuk Adventben, hogy hiveik az Urat várva e várakozásunkat is nagyobb készséggel betöl-