Evangélikus Egyház és Iskola 1889.

Tematikus tartalomjegyzék - Czikkek - Egyházi bajainkról (Zsilinszky Mihály)

lü hü vonásokkal festi a tespedést; — mintha csak a mi egyházi viszonyaink lebegtek volna szemei előtt, a lánglelkü költőnek! Méltán kérdhetnők mi is: hol van az a magyarhoni ev. egyház, melynek fiai lelkesedni tudnának az evangyéliomi szabadságért, a Protestantismus éltető szelleméért és annak vívmányaiért? Hol van az a nemzedék, mely vért és életet áldozott egykor vallásos meggyőződéséért, és — amely „nehéz napok alatt oly közkincset gyűjtött s hagyott ránk iskoláinkban, templomainkban és szervezetünkben?" S hol van a nép „mely pályát izzadni, s izzadás közt hősi bért aratni ős atyáknak nyomdokin tanúit? ..." Bizony e kérdésekre mi is azt felelhetnénk, amit a költő felelt önmagának: „más faj állott a kihünyt helyére, gyönge fővel, romlott, szívtelen; a dicső nép, mely tanúit izzadni, s izzadás közt hősi bért aratni, névben él csak, többé nincs jelen." Senki sem fogja visszakívánni a régibb kornak harczait, mikor apáinkat gályákra és vérpardra hurczolták, vagy mikor az ország törvényhozásának termeiből az evang. követeket kitiltották; azok az üldözés sötét korszakának kárhozatos cselekedetei valának. De nagy csalódásban ringatja magát mindaz, aki azt hiszi, hogy a protestantismus vesztére irányzott régi háború megszűnt. A küzdelem szüntelenül folyik, csakhogy mas és humánusabb eszközökkel, melyeknek hatása azonban ártalmasabb és veszélyesebb minden nyilt háborúnál. Nagy baj, és pedig végzetes következményekkel járó baj az, hogy ami hiveink ezt nem veszik észre; hogy még kiváló világi és egyházi férfiaink között is akadnak egyesek, akik a kor intő szavát nem értik meg, s ahelyett, hogy erőgyűjtésre fordítanák minden tehetségüket: az erő megosztás és üdvtelen szakadás magvait szórják szét hiveink között! Sokszor mondtam, én azt, és valószínűleg még igen szokszor fogom mondani, hogy széles e hazában nincs szerencsétlenebb ! felekezeti, mint a mienk. Nem mondom, hogy nincsenek jeles férfiaink, tehetséges tudós papjaink és tanáraink; nem mondom, hogy olykor-olykor itt-ott nem merül fel egy-egy örvendetes esemény, mely némi reményt nyújt a jövő iránt: de azt, hogy a magyarhoni ágostai hitvallású evangelikus egyháznak, mint felekezetnek, mint nagy erkölcsi testnek, semmi súlya semmi tekintélye nincs; hogy nincs oly nagy és egyetemes eszme, mely képes volna egyesíteni az összes kerületeket, mely képessé tenne bennünket országos actióra, alkotásra és eredményes fellépésre, azt, — gondolom, senki sem fogja tagadni. Avagy mit jelent az, hogy egyetlen Magyarországon két ág. h. ev. egyház van? Mit jelen az, hogy minden más felekezet egyesíti erejét, csak mi nem; sőt megfoghatlan vaksággal éppen az ellenkezőjét teszszük? Mit jelent az, hogy talán éppen szétesettségünk ezen nyomasztó tudatában rettegünk a zsinattól, mely hivatva lenne egyházalkotmányunk megjavítása mellett a rend és fegyelem létrehozására. Vájjon, hiszi-e valaki, hogy e nélkül képesek leszünk autonómiánknak hatékony kifejtésére, és általában a többi életre való felekezetekkel való versenyfutásra? Mit jelent az, hogy a felekezeti egyenjogúság kivívása ntán az ország törvényhozásában egyházi méltóságaink számára kijelölt helyek majdnem egészen üresen állanak, mintha nekünk, mint felekezetnek, egyáltalában semmi kívánni valónk nem volna többé!? Vagy talán a nagy jogok nem rónak kötelességeket az illetőkre? Ugy látszik, nagyon kevés becse van már az egyenjogúságnak, és kevés azon bizalomnak is, mely e jog gyakorolhatásának alapját képezi. Akárhogy vesszük a dolgot, — azokból a főrendiházi üres padokból ismét csak a mi lutheránus élhetetlenségünk tündöklik az ország előtt. A hatalmas róm. kath. egyház, mely magát oly szívesen azonosítja a ""magyar állammal, minden évben hangot ad érzelmeinek oly kérdésekben is, minő például a budapesti magy. kir. egyetem; — a helvét hitvallású testvérek okosan és bölcsen használják fel azt a kedvező helyzetet, melyről barátom Te is megemlékeztél soraidban, Meg is van a jó hatása az országos költségvetésben! Csak a mi egyházunknak nincsenek országos szükségletei, — „Nekünk nincsen semmi bajunk; nekünk nincs szükségünk semmire" mert mi gazdagok vagyunk, — különleges politikában. Az, az egy bizonyosnak látszik előttem, hogy ezen az úton nem fogunk sokáig mehetni. Gyűléseink ma holnap meddő összejövetelekké válnak, hacsak nem gondoskodik valaki arról továbbra is, hogy legyen egy kis nemzetiségi hecz, mely által magunkra fordítjuk az ország figyelmét. No de, nem kell kétségbe esnünk. Ez a betegség is meg fog szűnni, reméllem. Nem hiszem, hogy egyházunknak vezérférfiai be nem látnák, miszerint itt az ideje minden nagyobb horderejű kérdéseink megoldásának. Attól függ egyházunknak felvirágoztatása ; attól függ egész jövője. Szerény nézetem szerint első sorban a következő kérdések lennének megoldandók: 1. Osszhangzásba kell hoznunk egyházunk alkotmányát és rendjét az evangyéliomi szabadsággal, mint a protestantismus éltető lelkével; és a modern közigazgatás követelményeivel. Ehez képest elő kell készítenünk a zsinatot, melynek szükséges volta már az egyetemes gyűlés által is kimondatott. 2. Meg kell szüntetnünk azt a természetellenes állapotot, mely szerint hazánkban tulajdonképpen kér ág. hitv. ev. egyház létezik. Meg kell találnunk a helyes utat, melyen az öt kerület egy egyetemes egyházi testületbe egyesitessék s lehetőleg egy törvény által kormányoztathassék. 3. Fel kell használnunk törvényadta jogainkat minden országos téren, — különösen pedig azon helyeket kell jól betöltenünk, melyeket az ország a törvényhozás főrendiházában adott egyházi nagyjainknak — bizonyára nem azért, hogy azokat tetszésük szerint üresen hagyják, hanem hogy egyházunk javára és dicsőségére hiven betöltsék. 4. Meg kell oldanunk a nemzetiségi kérdést amennyiben az egyházi életünkkel szoros összefüggésben áll; mert csak ellenségeink örülhetnek oly jele-