Evangélikus Egyház és Iskola 1888.

Tematikus tartalomjegyzék - Czikkek - A kis pápa (Dr. Masznyík Endre)

3 â Mi pipa. Nyílt levél Sze"berényi Lajos Zsigmond űrhöz. il. Mindenelőtt : boldog új évet — kedves tisztelendő úr ! S aztán, — lássunk a dologhoz, folytassuk ott, ahol elhagytuk. Múltkori czikkemben voltam bátor kimutatni, hogy a Krisztus evangyéliomát már az apostoli korban meghamisították az u. n. zsidós irányú hamis atyafiak s hogy Pál apostol volt az, ki a ker. hitigazság elvét a zsidó nemzeti-vallási particularismus korlátjától megszabadítva a köztudatban, mint universalistikus emberi szabadság-elvet érvényre emelte. . Mint a nagy embereket általában, — úgy Pált sem értette meg kora. Első az érzéki, — aztán a szellemi, e saját maga mondotta igazság legelőször is rajta: az ő evangyéliomán teljesült be. Egyházilag nem az ő szabad keresztyén, hanem ellenfeleinek törvényszerű keresztyén elve diadalmaskodott : Pál egyháza helyett kifejlődött a jeruzsálemi oszlop-apostolok Jakab és Péter egyháza, — az ó-katholikus egyáz. Az apostoli és az ó-katholikus kor egyháza között azonban már óriási különbség létezik. Mig az apostolok éltek igen természetes, hogy mint Krisztus választottjai, tana s élete közvetlen szem- és fültanúi, Isten Igejének szolgái, hirdetői, a népek tanitói. — ők voltak az általuk szervezett gyülekezetek lelki vezérei. Haláluk után, sőt részben még éltükben ott, ahol személyesen nem lehettek jelen, az egyes gyülekezetek mindenütt szabadon szervezkedtek : választottak felügyelőket, elöljárókat többnyire az értelmesebb s öregebb tagok közül, kik aztán mint a „vének collégiuma'-' (presbyterek) a gyülekezet ügyeit vezették s a gyülekezetet kifelé képviselték. Természetes, hogy idők folytán a vének tanácsában is egyesek, — a legtehetségesebbek s legügyesebbek mindenütt kiváltak a többiek közül s különös személyes tekintélynek örvendve, lassanként magukhoz ragadták a presbyteri collégium közhatalmát s a gyülekezet collegiális szervezetét monarchikus szervezetté alakították át, úgy hogy már a Il-ik század közepétől fogva csupán maguk magukat kezdik kiváló értelemben „felügyelő "-knek (episcopus, püspök) tekinteni s a többi társakat, mint „véneket" — presbyterek — alárendelt szerepre szorítják. S mihelyt a helyi gyülekezetek egy a mással az adott történeti s területi viszonyok szerint központi szervezetet nyertek a ker. egyház benső egysége külső representálása jogát ismét egész természetszerűleg az ily kiváló értelemben vett „felügyelők" — püspökök — ragadták magukhoz s abból, mi eredetileg csupán gyülekezeti hivatal vala, — megcsinálták a közegyházi hivatalt — s ime egyszerre csak megjelenik (a II. sz. végén) a szervezetben katholikus egyház. S hogy e püspöki egyháznak meglégyen a maga isteni alapja is — a praxishoz megcsinálták a theoriát : ráfogták, hogy a püspöki hivatal sajátkép mindenkor létezett a ker. egyházban s annak lényegét alkotta. Ilyen formán : Krisztus megtette egyháza alapjainak az apostolokat, ezek a maguk hivatalát átruházták a püskökökre — apostoli successio — a püspökök tehát az apostoli hivatal isteni jog szerint való örökösei. De a szervezetileg egységes katholikus egyháznak a dolog természetéből folyólag tanilag is egységesnek kellett lennie. Ám ez a dolog kissé nehezebben ment, mert a ker. szellem szabad pezsgése korában a legkülönfélébb tan- s életirányzatok merültek fel s azok egytől-egyig az isteni kinyilatkoztatás legtökéletesebb kifejezése jogával léptek fel. Különösen az u. n. gnosticismus, a pogány bölcselő szellemnek emez ujjá ébredése a keresztyénségben volt, ami a keresztyénséget gyökerében : történeti igazságában támadta meg s csupán valami phantastikus ködképpé akarta átalakítani. Hát ezen és sok más u. n. eretneki irányzatokkal szemben csakugyan önvédelemre volt szükség. Ámde kik vállalkozzanak a védelemre ? Kik az egyházkormányzó — azok ragadták magukhoz az egyház tanító — hatalmat is s ugyancsak apostoli megbízás czímén. Felkeltek a püspökök, mint az igaz ker. tan hivatalos örökösei, terjesztői s őrei s össze-összegyülve, mint „a valódi egyház incarnatió"-ja zsinatilag megállapították, tételekbe foglalták az apostoli tant. íme a zsidó-keresztyén vagy törvényszerű irány, mely ellen Pál apostol küzdött, igy talált egyházi megvalósulásra. A történeti vagy ó-katholicismus tehát nem egyéb, mint külső törvényszerű (apostoli) tekintélyre alapított s külső apostoli jogöröklés czímén kizárólagos egyház kormányzó s egyháztanító hatalomra emelkedett hierarchismus — papuralom —. Igen, papuralom, — mert tudnunk kell, hogy az episcopalismussal együtt s egyszerre becsúszott az egyházba a papságnak, mint a néptől külön osztálynak, szent rendnek zsidó eszméje is s ennek követelményeként szükségkép átlakult az úrvacsora is áldozattá. S innentűl a papság összes törekvése oda irányult, hogy a maga feltétlen isteni tekintelyét minél hatalmasabb védőbástyákkal vegye körül. E czélra a Szent-írás nem mutatkozott alkalmatos eszköznek, mert abban emez uj korcsintézményre sehol sem találhatni. Háttérbe hát vele s elő a magunk tanaival, — a hagyomány nyal. Legyen ez a Szentírás normája, hogy csak azt olvashassák ki ebből, amit mi magunk akarunk. S lett isteni i g a z s á g az egyház illetőleg a püspöki zsinatok igazsága — a dogma. Sajátságos fordulat ! ! Mig az apostoli korban a hit, mint a személyes élet központi ereje, elve, az Istennel való közvetlen benső egységbe az üdvközösségbe való belépés, most a hit, mint az egyház tanainak — dogmáinak — igazságáról való pusztán theoretikus meggyőződés, a katholikus egyházhoz való külső hozzátartozás, az üdvintézménybe való belépés feltételeként jelenik meg. Amott a hit tárgya Isten, tar-