Evangélikus Egyház és Iskola 1888.

Tematikus tartalomjegyzék - Czikkek - Boldog új évet! (Farkas Gejza)

2 ról lenne szó, ott az egyik úr, a másik szolga, de mi protestánsok testvérek, egyenlők vagyunk, mit lábatlankodik még mindég közöttünk az urbériség utolsó maradványa. Az írás mondja : szabadságra hivattatok, a hivány mondja, úrbérese vagy a papnak ! A papi munka sem evangyéliomi fogalmainkkal nem egyezik — sem a mai kor rámájába sehogy bele nem illik. Rázzuk le a visszás állapotnak lidércz nyomását egyházainkról és papjainkról — s kész boldogság lesz mindkét részen a szenvedés hiánya! . . . Vagy nem mohos ága-e a fának, középosztályunk egy részének részvétlensége az egyházi terhekben — tisztelet a kivételeknek. Értjük azt a vitézlő rendjét egyházunknak, a kik ősi jogokra építve „elvből" tiltakoznak minden oly feltevés ellen, a mely az egyházi terhek viselésében az ő részvétüket is czélozná : — de ... de már a jogok élvezetéből szeretik maguk számára a teljes mértéket kivenni. Ez a viszony a jog legegyszerűbb fogalmának arczulcsapása. Jog, — kötelezettség nélkül — absurdum. Közös teherviselés, s ez is kinek-kinek erejéhez mérve, aránylagos megadóztatás! Mi máskép állanának egyházunk reáliái ! . . . . Igaz, — fogjak az állapotokkal megelégedtek beismerni — mohos biz' ott némely ág, de hát ez csak csekélység ahhoz a jóhoz képest, a minek egyházunk örül. Milyen erős szép hajtás péld. az autonomia, a szabadság. Szép hajtás, túl erős, bátran azt mondhatjuk buja. Már pedig a túl erős hajtásokról tudjuk, hogy bármi szépek különben, — de terméketlenek. Ma a legbuzgóbb autonomisták, a kik annak idején egy tál lencséért oly készek voltak elsőszülöttségi jogukat egy idegen kormánynak és hatalomnak eladni abban keresik az autonómia súlypontját, ha a kormánnyal ujat húznak, sőt hajlandók lennének nótákat szerzeni, ha tudnák, hogy a kormány az ő füttyükre kész lenne tánczolni. — — Szabadosság — fejetlenség az, a mit nálunk autonómiának szeretnek csúfolni. — Tessék csak egy pillantást vetni a mi választásainkba. Hogy folynak azok minden rendszer, minden elv nélkül. Annál nagyobb tér van hagyva aztán a captatio benevolentiae-nek. S ha aztán sok viszály, súrlódás, méreg, csel, no meg egy kis ártatlan korteskedés után az egyház csizmadiát fogott — vagy fogattak vele, erre azt mondjuk, hogy ez feltétlen s határtalan választási szabadság ! Választásainknál — ritka esetet kivéve, nem az érdem, de az érdek, persze nem az egyház érdeke; s nem a tapasztalat és hivatalbeli hűség, hanem a tapasztalatlanság és lehető lanyhaság a mérvadó. Nem egy ily buja hajtással dicsekedhetünk — s aztán panaszolja valaki, hogy nincs egyházi szellem, nincs ambitio, nincs cselekvési vágy — mikor azt mindjárt csirájában elfojtjuk ! Pedig e tekintetben is lehetne egy óvszerünk, — az, a mit a kertész foganatosít. Vissza kell a buja hajtást metszeni ! Igen ám — de hol lesz akkor az autonómia! Ez egyházunk drága kincse — s kényes dolog akár csak a nebánts virág. Nem is valami államcsinyra gondolok én azzal a visszametszéssel ; ha valaki igaz barátja az autonómiának úgy felfelé mint lefelé — úgy bizonvára e sorok irója is az. Csak irányt és rendszert adjunk a dolognak. Sokakkal szemben nehéz lenne demonstrálni, hogy a választások szabályozása, egy eszélyes, érdemet és az egyház közérdekét szem előtt tartó választási rendszer — a fokozatos előléptetés elvére alapítva — illetőleg ennek önkéntes saját szabad akaratunkból eredő megállapítása, semmi egyéb nem lenne, mint az autonómiának rendszeres bár, de a legtágabb értelemben vett gyakorlása. Csak arra akarunk figyelmeztetni, hogy azt a féltékenyen őrzött autonómiát oly jó kedvvel — versenyezve engedjük az idegennek nyirbálni, középiskoláink vitális kérdéseinél, — annak kénye kedve szerint : de ha mi magunk óhajtanánk valami okszerű míveletet rajta véghez vinni, erre azt mondjuk : mentsen Isten ! Hogy ez által nem minden bajnak vennők elejét — azt tudom, de hogy soknak — hiszem! A papi erények hanyatlanak. Ne keressük ennek a famosus fejetlenségben okát? Alázat és önérzet a pap kiváló tulajdonai, s helyettük minél gyakrabban a meghunyászkodással és gőggel találkozunk. Mert nem a tiszta szív harczra és munkára vágyó erejét, de a kenyérkereső napszámos bérencz léhaságát uralja sok esetben a tér. A színarany a víz fenekére süllyed s az üres hólyag ott úszik vigan a hullám tetején, az élelmes diadalt ül az igaz felett! Nyissuk meg hát a tért a nemes küzdelemre, s az érdemé legyen az elismerés. Meglássátok milyen lendület áll be helyzetünkben. Még a rosz ügy is lelkes harczosokkal győzni szokott, hát evangyéliomunknak örök igazságokat hirdető szt. ügye ! . . . S van végre a fának egy ifjú hajtása is, hasonló a vén fának késő hajtásához, — a mi gyámintézetünk. — Sínylik szegény, — olyan szintelen — csak tengődve boldogul. Pedig milyen nagy az életkedv benne. — Annyi vihar tépászta, annyi hernyó rágta, mégis zöldéi, mégis virul. ó ne hagyjuk ezt a szép ágat elfonnyadni, nagyon kevés jóakarat, — s ez ügynél leghamarébb czélt érnénk. Csak tápláljuk a kis csemetét, s adjuk meg neki a létfeltételt — a nedvességet. Munkára várnak az uj kertészek uj erővel, uj ihlettel. Ne hagyjuk őket elepedni ! Uj ihlet a jót akarni, uj szellem a közjót szeretni, uj erő a közérdeket előmozdítani, e három csillag legyen ez uj esztendőnek vezérfénye : — s akkor nem volt kiáltó szó szavunk s nem lesz ez kegyes óhajtás csupán, de valóságban is testté lett ige. Boldogulva — boldogítva, boldog lesz az új esztendő. Farkas Gejza.