Evangélikus Egyház és Iskola 1887.

Tematikus tartalomjegyzék - Czikkek - Divatos orgonisták

36 feladatának, — ha az énekszerzés mezejét parlagon heverni hagyta volna. A 18. évszáz második felében, — a felvilágosodás idejében — az énekeskönyvek ügyében nagy mozgalom keletkezett, melynek czélja volt az énekeken változtatni — formailag, mint a hirdetés szólott, azonban a tartalom is belevonatott. Az újítás megindítói : Klopstock, Cramer és Schlegel valának. Lelkesedésük azonban — tekintélyes német theologusok véleménye szerint is — az egész énekügynek kárát okozta akkoriban, mert a kikerült új énekek erkölcsről, természetről bőven szólanak minden frisseség, melegség, bennsőség s népiesség nélkül azonban, de annál több abstractióval, pathosszal s tanítói meg nem ható tónusban. — S ha ehhez hozzáveszszük még, hogy az új énekeskönyveket mindenfelé erőszakolták a népre, nem fogjuk kárhoztatni Herdert és Schubertet, kik a fentebbi üdvtelen eljárás ellen állást foglaltak. S ha felszólalásuknak nem is lett azonnal fényes eredménye, hatása még sem veszett el. Bizonyítják ezt például Gellert s mások énekei, melyekben az egyházi énekköltészet hamisítatlan; szép nyelve megzendül újra, s a vallásos éneknek két főeleme, alkotó része méltó helyét elfoglalja újra: a hit és a kegyesség, melyek által emelkedünk föl az égbe, s hozzuk le az eget a földre. Krupec Mv

á^ Divatos orgonisták. Az orgona az evangelikus templomokban igen előkelő helyet foglal el, s a templomi éneklésnél nagy szerepet játszik. A midőn az orgona megszólal, elnémúl minden ajk, elenyészik minden zsivaj; s ha a kántor megkezdi az éneket, vele és az orgonával énekel az egész gyülekezet. A lélek ez égbe szálló hangok által mintegy fölébresztetik zsibbasztó álmából, a melybe az élet gondjai, küzdelmei ringatták; az elfásult szív felmelegszik s alkalmasabb lesz az ige befogadására, készségesebb az Isten imádására. Egyházunkban az orgona és az ének vezetése kántorokra, más néven orgonistákra van bízva. Ez a hivatal nem csak nálunk, de a testvér keresztény gyülekezeteknél is, a legrégibb időtől fogva a tanító állással van egybekötve. Ezért van, hogy felekezeti tanítóképző intézeteinkben kiváló gondot fordítanak az egyházi ének- és zenetanításra; ezért van, hogy minden jóravaló felekezetünkbeli tanítónak legfőbb törekvése jó kántorrá is kiképezni magát, mivel a legjövedelmezőbb tanító állomások kántorsággal vannak egybekötve. A római kath. egyházban nem ragaszkodnak szorosan ahhoz, hogy az orgonista okleveles tanító, vagyis erre a hivatalra készült és képesített egyén legyen. Náluk legjobb oklevél a szép hang, jó tüdő és ügyes ujjak. S mivel náluk nem csak orgonistákra, de soló énekesekre, hegedű művészekre s trombitásokra is szükség van, azért szívesen látják ők az orgonánál a kikopott tenoristákát, bűnbánó primadonnákat, bandájával összeveszett czigányprimást stb. A hívők serege aztán ünnep és vasárnapokon, istenről megfeledkezve, ezek énekében és játékában gyönyörködik. Az ilyen istentisztelet nem lehet a mi eszményképünk, mindamellett azt tapasztaljuk itt is, hogy nincs semmi a nap alatt, a mi utánzókra nem találna. Bizony találkoztak már evang. egyházak is, a melyek a rómaiak ezen dicsőségét megirigyelték, az egyházi törvényt félretéve, a régi szokásokkal nem törődve, ilyen divatos orgonistákat választanak. Hiába, divatos világot élünk : divat a ruházatban, divat a szokásokban, s ha vannak „politikai divatok", miért ne lehetnének divatos kántorok is? Azonban látogassunk el egy olyan templomba, a hol ilyen kántor ül az orgonánál. Épen énekel: hangja gyönyörű; orgonálni kezd : játéka művészi, de azért se énekelni se orgonálni nem tud. Hangjával bukfenceket hány a levegőben, ujjai őrületes boszorkánytánczot lejtenek a billentyűkön — s az ájtatos gyülekezet némán hallgatja és bámúl. Megbámulja egyszer kétszer, aztán a jobb énekesek utána próbálnak énekelni, de ha nem megy, nehéz szívvel távoznak azon helyről, a hol megnyugvást kerestek. No de furcsa kívánság is az a hívektől, a művész játékát énekükkel akarni kisérni, azt nem adják ingyen, ahhoz tanulás, hosszú gyakorlat szükséges. Az öreg kántor uram csak olyan közönséges ember volt, mint mi mindnyájan, avval lehetett vele énekelni; de ez? nem érdemelné meg a művész nevet, ha egy ködmönös atyafi iskolázatlan hangjával képes lenne játékát kisérni. Szakasztott ilyenek a temetések is, a kántor néhányad magával nótázik, a háznál és a sírnál egyaránt, a hívek pedig csevegnek egymás között. A kántor a szereplő, a gyülekezet a hallgató és néző közönség, még megérjük hogy divatba jön a tapsolás és a kifütyülés is, ép úgy mint az a színházakban szokás. Krisztus urunk, a mint ker. János követeinek válaszol, e szavakkal fordult hozzájuk : „de mit látni mentetek volt ki a pusztába? Avagy finom ruhába öltözött embert-e? A kik finom ruhát viselnek, a királyok palotáiban laknak." Ezen szavakkal illik nekünk fordulnunk azon gyülekezetekhez, a melyek a római egyház utánzására adták magokat : „de mit akartok ti hallani a templomban ? Avagy művészi játékot, fülgyönyörködtető éneket? A ki ilyet akar hallani, az menjen a színházba." A templomi éneknek oly egyszerűnek kell lennie, hogy azt egy két hallásra minden egyes elsajátíthassa magának, a templomi éneklésből nem szabad kizárni senkit. Épen azért legszebb templomi éneklés SJZJ 8J hol száz meg száz buzgó éneke kiséri az orgona egyszerű hangjait. Ne erőszakoljuk templomainkba a művészi zenét, a négyhangú éneket; ezt a napszámos, a szolga ember soha sem fogja megtanúlni vagy megérteni ; azok a néhányan pedig, a kik ilyenben gyönyörűséget találnak, lépjenek be valamely dalegyesületbe, menjenek színházba vagy konczertbe. Ne kívánják azonban, hogy nehányoknak kedvéért az általános éneklés ki-