Evangélikus Egyház és Iskola 1887.

Tematikus tartalomjegyzék - Czikkek - A konfirmácziói oktatás (Szabó Béla)

Bocsánat; de nekem, valahányszor e felfogást hallom, mindig eszembe jut a gyermek, a ki megeszi előre a kenyeret és a végére hagyja a kalácsot, hogy annak íze maradjon meg szájában, mintha mindaz, a mit evett, kalács lett volna. A ki helyesnek tartja ezen gyerekészjárást az, de csak is az fogadhatja el a konfirmácziói oktatás czéljának ezen némethoni értelmezését. Én akkor fogom azt helyesnek tartani, ha valaki bebizonyítja nekem, miszerint a levest tulajdonkép úgy kell enni, hogy az ember először megeszi a sajtalan levest és azután nyeli le a sót. Hol keresendő azon vallástanító vagy vallástanár, a ki ilyen irány, színezet nélküli, hogy ne mondjam czélnélküli vallástant előadni képes lenne? Igen, azt, hogy mikor született Jézus, hol volt az első zsinat, mik voltak a római pápák nevei sat. azt be fogja gyakorolni a gyermekek fejébe; de a vallástanítás talán másból is állana. Azt a más valamit pedig nem fogja adhatni egy olyan pártok felett, a dolgokat madártávlatból néző, senkit megbántani nem akaró, se hideg, se meleg tanító, hanem csak ki maga is egy határozott irány híve és épen ebből meríti a lelkesedést, az erőt a tanításhoz. Elképzelhetlen aztán, hogy az ilyen ember levakarja gondosan vallásos meggyőződéséről a színezetet és így ezt a színtelen valamit adja növendékeinek táplálékul? De ha találkoznék is egy ilyen tanító, hol keressünk egy lelkészt, a ki képes volna pár hét alatt keresztül és áthatni az egész 6—10 év alatt nyújtott anyagot, hogy az, mely eredetileg szín és iránynélküli volt, most egyszerre átváltozzék színezett, határozott ízzel, iránynyal biró anyaggá? Teremtő erővel kellene bírnia, mint annak a ki „legyen" szóval átváltoztatta a chaost szerves világgá; máskülönben bizonyára csak is többé kevésbé rikító színekkel fogja bemázolni az egészet, a melyeket aztán a legelső eső szépecskén lemos majd. Mindezekből csak azt akartam kihozni, hogy ne bizakodjunk mi olyan nagyon a konfirmácziói oktatás hatalmában. Paedagogiai csudát nem fog az mívelni. Ne is várjuk. Hanem oszszuk el most, a midőn alkalom nyújtatott a 6 hét helyett 6 — 9 évig befolyásolni a gyermeket; oszszuk el az anyagot rendszeresen e hosszabb időszakra, mely alatt az sokkal biztosabban válhatik a növendék sajátjává. És adjuk meg ez anyagnak a határozott felekezeti színezetet is, egyrészt mert e nélkül igazi vallásoktatás képzelhetlen, másrészt pedig mivel e felekezeti színezetet csakis így és semmi más úton nem lehet természetszerűleg a gyermekkel elsajátíttatni. Igen, de mi történjék a konfirmácziói oktatással? Dobjuk azt el egészen ? Nem, az nem szükséges. Megtarthatjuk, tartsuk is meg. Sok mindenféle érdek szól megtartása mellett. Csupán alakítsuk azt át, adjunk neki más czélt és más szervezetet, igyekezzünk azt a mai nevelési rendszer keretébe beleilleszteni, nehogy az, mint a hogy most van, a levegőben függjön, ég és föld között. A beillesztés, nézetem szerint, legjobban úgy volna eszközölhető, hogy a konfirmácziói oktatás vizsgálatnak tekintetnék, a mely az eddigi vallásoktatás anyagát a gyermekkel átismételve, azt befejezi, betetőzi. A konfirmácziói oktatás tehát ugyanaz volna vallástani tekintetben és az alsóbb iskolákba járó növendékek számára, a mi tudományos nevelés szempontjából és a magasabb iskolákat végző tanulók számára az érettségi vizsga. A mint ez, t. i. az érettségi vizsga, mielőtt a gymn. növendékét mint önálló tanulmányra és szellemi továbbhaladásra képesített embert elbocsátaná a gymn. oktatás kötelékéből, még egyszer átismételteti, összefüggésben átvéteti vele a különféle elvégzett anyagot és így magasabb szempontból való átnézetet nyújt neki az egész fölött (vagy legalább is így kellene tennie) úgy a konfirm. oktatás is mint vallástani matúra, mielőtt az alsóbb iskolákat látogató növendékeket, vagyis az iskolát látogató összes növendékek 95 százalékát elbocsátaná az iskolai rendszeres vallási fejlesztés kötelékéből, még egyszer átvétetné velők mint összefüggő egészet, az egész eddigi vallástani anyagot, pótolhatná az itt-ott tapasztalható hiányokat, magasabb szempontból tekintetné át velők mindazt, a mit eddig alsóbb, gyermekiesebb felfogással tanúltak, és így a mint egyrészt egységes vallásos személyiség keletkezésének alapját megvethetné, egyszersmind fölébreszthetné és megerősíthetné bennök azt a tudatot is, hogy azok a vallási történetkék, parancsolatok sat. s az egész vallási tudomány, nemcsak gyereknek, iskolába való, hanem olyan, a miben a fejlettebb ember is találhat gyönyörűséget, eszének, szivének kielégitést. Ez volna, nézetem szerint, azon berendezés, a mely által mindkettő, az általános vallástanítás épúgy mint a különös konfirmácziói oktatás, egyaránt nyerne, mig most zavarja csupán egymást, lábatlankodik egyik a másiknak és konfuzussá teszi a növendéket, a ki aztán nem birja a két, nagyon könnyen egymással ellenkező vallási oktatást elméjében s szivében elrendezni. Nem mondom én, hogy a mai konfirmácziói oktatásban is nem lehetne épen semmi eredményt elérni. Ha ügybuzgó, feladatával komolyan s behatóan foglalkozó lelkész kezében van az, — mindenesetre nagyon áldásos lehet az. Csakhogy ez aztán az illetőnek, tehát egy személynek az érdeme, nem pedig a rendszernek, a mely határozottan helytelen, a mennyiben ugyanazon, hozzá eléggé szűk téren két erőt, két befolyást hagy működni s érvényesülni, a nélkül, hogy szorosan meghatározná e két erő hatáskörét és egymáshoz való viszonyát. Ennek rendezését tovább halogatni nem szabad. Hogy e rendezés nehézségekkel jár, az természetes, miután többféle intézkedésnek megelőző keresztülvitelét igényeli. — Csakhogy e nehézségek miatt az egész ügyet úgy hagyni, a mint van, igaz, hogy a legkényelmesebb eljárás, de egyáltalán nem természetes és nem az emberiség s főként a protestantizmus haladási törekvésének megfelelő. Legelső feladat volna a vallásoktatás országos rendezése. Ez különben oly követelmény, a melyet nem csupán a konfirmácziói oktatás érdeke követel.