Evangélikus Egyház és Iskola 1886.

Tematikus tartalomjegyzék - Czikkek - Dispensationalia (Jeszenszky n. becsk. lelk.)

59 közegei előtt meg ne nyissuk. Mi védelmet kivárniuk a más felekezetűek túlkapásai ellen ; de a mellett mi sem lépjük túl hatáskörünket : s midőn a ! párbérügynek a kölcsönös gazdasági önállóság alapján való törvényszerű rendezettségét hangoztatjuk, nem ragadjuk meg a kinálkozó alkalmat, hogy viszonzást gyakoroljunk, s talán zsidó polgártársainkat exequáltassuk párbér fejében. (Vagy elkeresztelés által toroljuk meg a hangoztatott visszaélést). Mi kívánjuk a vallásosság és erkölcsiség előmozdítását, de azt nem tekintjük egyházunk monopoliumának, s azért nem nézüuk kancsal szemekkel az állam által más felekezetiieknek nyújtott előnyökre. S a mi a katholikus klerüs óriási vagyonosságát és ennek alapján nagy befolyását illeti : mi a szabad evangeliom hódító erejére támaszkodva elfogadjuk a szerénv helyet, melyet püspökeinknek és felügyelőinknek ad a törvény a főrendiházban, azt tartván, hogy az által is segítünk az államnak kibontakozni az ultramontanizmus ölelő karjaiból, melyek nyolczszáz év óta tekerőztek körüle. De mindezekkel még feladatunkat meg nem oldottuk. Egyházunk az evangeliom kiapadhatlan ereje mellett a szabad szellemnek köszöni feltámadását. A szabadsághoz és szabadelvűséghez tehát nem szabad hűtlennek maradnia, mert akkor saját létfeltételét támadja meg, és megszűnik azon kovász lenni, mely a társadalmat és államokat folytonos előlialadásra keleszti. E pontban már nem mindig álljuk ki a próbát. Az általános vallásszabadság elleni ellenszenv, a polgári házasság elleni hajsza (igaz, hogy odiosus alakban lett felszínre hozva) és az itt-ott felmerült antiszemitizmus (a hivatalos egyház által ugyan kárhoztatva) mégis oly jelenségek, melyek bizonyítják, hogy nem mindnyájan vagyunk áthatva egyházunk magasztos hivatásának tudatától. A mi azonban egyházunkat a közvéleményben magasra emelte, s azt, mint a haza leghívebb szövetségesét — az ő kulturális előhaladásában — az államférfiak és hazafiak előtt ismét becsessé tette : azaz 1882. évi egyetemes gyűlés magatartása a haza ellenes pánszláv törekvésekkel szemben. Ezen magatartás ellen legnagyobb a harag az illető érdekelteknél, mert elevenre tapintott, s ama kibúvókat, melyek az autonomia sértetlensége — és a tételes törvény hiánya — folytán támadtak, egyszerre betömte. De még nagyobb a harag bizonyos táborban azért, mert a törvény nem maradt p a p i r o n — mint remélték —, hanem élőnek és hatékonynak bizonyult azok ellenében, kik azt respektálni nem akarták. És most az első áldozatok (de csak annyiban, hogy megszűntek lenni „kapa-kasza-kerülők," vagy eltávolíttattak azon térről, hol legveszedelmesebbek leendettek) fellármázták a philanthropokat, részvétre gerjesztve szíveiket; s ezek nem tekintve az egyház vitális érdekeit —igazán politikátlanul ! — neki mentek az ez ügyben törvényes bíróságnak, s az egyik ugyan szerényen, mint a „bűnösök" védelmére magát kirendelt patvarista csak amnesztiát kérve a „roszűl neveltek" részére; de a másik — bátrabb és merészebb — minden józan itélő tehetséget megtagadva a bíróságtól, azt egyenesen nevetségessé tenni iparkodott. Jól tették az illető bíróság tagjai, hogy e támadásokat feleletre sem méltatták. Nekünk azonban kötelességünk volt, őket tisztelettel rendre utasítani, nehogy azt higyjék, hogy a közvéleményt megingatták. E szomorú vita azonban két kóros állapotot tár fel egyházunk belélete köréből, egyiket a múltból, másikat a jelenből. A múltban ugyanis egyházunk az igehirdetés eszközéül a hazai nemzetiségek nyelvét használván, ez állapotot úgy megrögzítette, hogy az újabb magyar nemzeti iránynak nehezen tud eleget tenni. Nagyobb egyházainkban ugyanis van különkülön „német-ajkú", „tót-ajkú", „magyar-ajkú" lelkész, s mintha magyar szónoklatra — mint hajdanában — külön embert kellene keresni. És ez azért is baj, mert esetleg a „német-ajkú", vagy „tót-ajkú" lelkész irigységgel tekinthet a magyar lelkész híveinek szaporodása elé, s benne bizonyos nemű antagonizmust támaszthat. Ezen változtatni kellene. A jelenben pedig azon kóros állapot észlelhető, hogy vannak, a kik hazánknak és egyházunknak érdekközösségét tagadják, — a kiknél ez csak amolyan űtált politika. Hát legyen ez érdekközösség — politika! De, a mi szó eredeti nemes értelmében — igazi evangyéliomi egyházi politika! Gaál Mihály. Dispensationalia, E kérdés két, tudomány és tapasztalat által kiváló és így méltán illetékes férfiútól — Doleschall S. E. és Veteranus testvérektől — kellően megvilágíttatott. S ha mégis hozzászólani felesleges dolognak nem tartom, ez onnét van, mert két külömböző szempontból történt az illető kérdés felfogása : ennélfogva, még az is a feladat, — hogy a két szempont közül (mert tertium aligha datur) a helyesebbet válaszszuk. D. ugyanis a felmentvény jogát, mit ez idő szerint egyházunk csak az állammal együtt vagyis inkább az állam az egyház közvetítésével gyakorol, tisztán egyházunk részére reclamálja; V. ellenben a mostani praxist jobban mondva viszonyt vagy állapotot meghagyandónak véleményezi. — Miután, mint emlitem, tertium non datur, nincs egyéb hátra, minthogy e két álláspont valamelyikéhez csatlakozzam, illetve, hogy a becses felhívásnak — mely többeket is hozzászólásra készt — legalább annyiban tegyek eleget, amennyiben indokolt szavazatommal járulok hozzá. , Készemről ugyanis a mostani állapot fenntartását ! óhajtóm, mert a dispensatiót, mint V. kifejtette, az