Evangélikus Egyház és Iskola 1886.

Tematikus tartalomjegyzék - Czikkek - Lutheranus leviták egykor és most

28 Hogy e petitumot a kihirdetés alóli felmentvényekre is kitérj esztendőnek vélném, alig kell említenem. — Az eddigi eljárás oly sok gyakorlati nehézségekkel jár, hogy azt már régen el kellett volna törülni. Hányszor van itt veszély a halasztásban! — Hányszor történik, hogy a halálos ágyán fekvő fél számára a távol lakó alispántól vagy a hivatalában fel nem lelhető polgármestertől csak akkor érkezik a felmentvény, midőn az illetők hasznát nem vehetik többé. Miért nem gyakorolhatná e jogot, melylyel az állam megint semmit sem veszítene, az esperes, vagy sürgős esetekben maga a lelkész, ki, a jelen körülmények között, ha gyakran egész családot szerencsétlenné tenni nem akar, itt-ott kénytelen, magát túltenni a törvény betűjén s egybe adni azokat, kiket egybeadni tulajdonképen nem állott szabadságában. Felvetettem a kérdést, hadd szóljanak mások is hozzá, s ha el is vettetik ezen nézetem szerint czélszerű eszme, meg leszek elégedve, ha sikerült az olvasóközönség figyelmét bár csak néhány pillanatra oly tárgyra fordítanom, mely legkisebb összeköttetésben sem, áll azon kérdéssel, mely e becses lapban hónapok óta graszszál, s mely, bizonyára nem csak engem, a költő ama szavaira fakaszt : „Claudite jam rivos pueri, sat prata bibere!" o j? Néhány évtizeddel azelőtt, a mikor még fel nem virradt a gőz-vasvillany materializáló korszaka s mérnök, vasúti tiszt, távirdász és prókátor helyett még bőven termett theologus, a főpásztoroknak bizony meglehetős aggodalmat okozott a kandidátusokról való gondoskodás, s nem csoda, ha még kitűnő ifjak is házi nevelői állással kináltattak meg, lévén csak a rite vocatus ordinandus. — Az ilyen nevelő azután 6 — 8 éven át valódi Tiaiôayoyog-ként vegetált, eltűrvén a házi asszony czifrábbnál-czifrább szeszélyeit s a vásott rosz nebulók minden csínjait. — Ha végre nevelői pályafutása alatt elég ideges s meglehetősen deres lett, de meg a „Vocator" utáni sopánkodásba is beleunt, akkor fogta magát s elment Levitának, vagyis oly filiális tanítónak, kinek keresztelni és avatni megengedtetett. — Az ily régi levita nemcsak a szószéken volt mester, de az iskolában is. Az elméletet theologus korában sajátította el, a gyakorlatot pedig mint nevelő szerezte meg s felesleges említenem, hogy a leghíresebb paedagogusok a theologiából kerültek ki. Ámde a régi és mai leviták között oly nagy a hivatásbani különbség, hogy szinte kétségbe esünk protestáns egyházunk jövője felett, ha a filiális tanítók cselekményeit szakadatlan figyelemmel kisérni iparkodunk. Hogy mennyire elbizakodott, házsártos, jellemtelen némely filiális levita, azt rendesen a saját papjaik tudják legjobban megítélni, kiknek pártoskodásuk- és fondorkodásukkal nem egy kellemetlen órát s szomorú perczet okoznak. A 22—24 éves ifjú elvégzi a praeparandiát s megválasztatik egyik vagy másik filiális egyházba tanítónak s ime levitának mondja magát, noha qualificálva azzá nem lett. — De a név még nem okozna bajt senkinek, ha a levita úrnak nem jutna eszébe az idegen tollakkal való ékeskedés : az oltár és szószékeni tündöklés; ha nem jutna eszébe papi jogokat bitorolni s az egyházi hivataloknak különböző adományok szerinti viseléséről szóló apostoli intelem sárral való dobálása. (Korinthusbeliekhez irt I. levél 12. r., 28. v. Ephesusb. 4. r., 11. v.) — Már bármint argumentálnak is ellenem, én nyíltan kimondom, hogy helyesnek nem találom, ha szakszerűleg képzett iskolatanító, — kinek hivatása a gyermeknevelés és nem a felnőttek oktatása, — szószékre lépve robotszerűleg prédikál, sokszor anélkül, hogy készült volna s tudná, hogy mit beszél, sőt nemcsak helytelennek, hanem egyenesen veszélyesnek declarálom az oly hivatás nélküli declamátiót, melynél különbet tudna elmondani bármely öreg asszony, a ki szorgalmasan olvassa az imakönyvet s bibliát! De a filiális tanító — levitaságának tudatában — nemcsak a szószékre lép, de az oltár elé is áll, hol nagy pathoszszal, irgalmatlan hangon olvassa el az oltári imát s epistolát. Csoda-e, ha ily rendszer mellett a nép, a pap és tanító charizmáját azonosítja, a papi intézményt feleslegesnek mondja, s a Nazarénus vallást kedveli meg, a mint tényleg úgy is van, hogy a Nazarénusok legnagyobb száma épen a protestáns egyházból került ki. Azt mondják talán Önök, hogy a filiális tanítók hatáskörre szabályozva van, olvassam el a dunántúli egyházi rendszer 135. §-ának 1. pontját, mely azt mondja: „a praeoránsok kötelessége a gyermekoktatás, a hétköznapi istenitisztelet megtartása, az ünnep s vasárnap délutánonkénti könyörgések elvégzése s a halottaknak énekkel s imával való eltemetése." Hát kérem, én merem állítani, hogy ezen szakasz csupán irott malaszt. Tessék bármely filiális gyülekezetben nem vasárnap délután, hanem vasárnap délelőtt megjelenni s ott látják a levita urat a kathedrán s meggyőződnek róla, miként hadar össze mindent, a mi épen eszébe jut. Azt mondhatná valaki, hogy prédikácziós könyvből olvas fel valamit, de bizony azt még az ujoncz is resteli felvinni .... meg hát parasztnak akármit beszél ő kegyelme csak szépen kanyarítsa ki a fenekit, úgy megdicsérik, hogy no — ha mindjárt se füle se farka, hanem csak boczi, boczi tarka Mit szóljak a temetésekről? Bizony a temetési szertartások reformálásának ideje már régen megjött de az újítások, miként a halottak : requiescant in pace. A levita urak is szeretik a czifraságot, nem elégszenek meg az egyszerű imával, hanem a temetőről bemennek a templomba s ott, egy rövid ének elzengése után, fellépnek a kathedrára s kezdődik kidicsérése a halottnak s hizelgésekkel való vigasztciláSci a gyászolóknak olyannyira, hogy minden igazságot szerető embernek felkavarodik a gyomra ilyfajta istenkáromlás elgajdolásának hallatára!