Evangélikus Egyház és Iskola 1886.

Tematikus tartalomjegyzék - Czikkek - Dispensationalia (Doleschall S. E.)

27 zetiségüknek különben teljes polgári szabadságával és egyenjogúságával, mi nemzetiségi müvelődhetésüket teljesen biztosítja, anélkül hogy politikai színezetre vagy háttérre volna szükségük ; a mi különben csak képzelt szükség, mert mint ugyancsak Martensen mondja : „a nemzetiség s a politika nem szükségkép fedi egymást, sőt azt magasabb szempontból (mint hazánkban a politikai, az államegység szempontjából) korlátozni kell." Az utóbbiakhoz tartoznak azok, kik cliauviniztikus felfogással elitélnek minden jogos nemzetiségi törekvést, pl. azt is, hogy nyelvükben éljenek; iskolában , templomban anyanyelvükön művelődhessenek ; vagy kik kishitű hazafiságukban államellen veszélyesnek declarálják a nemzetiségi önérzetnek azon legártatlanabb nyilatkozatát is, hogy ha valaki magyar állampolgár létére, pl. tótnak vallja magát. Az ilyen nemzetiségi túlzásokkal szemben, bármely részen, intra vagy extra muros találtassanak is azok, minden józan hazafinak állást kell foglalni a nyilvánosság előtt is; mert egyaránt veszélyesek hazánkra nézve, melynek mint mondám, nem erő és hatalom, de sajátos viszonyainknál fogva a nemzetiségek közti jó egyetértés legbiztosabb palládiuma becskereki Jeszenszky. Dispensationalia, Kétszáz tizenötre rúg azon evang. jegyesek száma, kik a lefolyt évben a kultuszminisztérium által a vérrokonsági és sógorsági akadály alól felmentettek (1. „E. E. és I.

a 2. sz.). Tekintélyes összeg ez, s ha megfontoljuk, hogy az ily módon létre jött ev. házasságok a kétszer annyi lelket számláló reformált egyházban kötötteket 44-el fölülmúlják, csak örülhetünk, hogy minden tekintetben szegény felekezetünk legalább e téren gazdag, s ha azon körülményt is tekintetbe vesszük, hogy az ily felmentvények liez rendszerint némi, a kerületek javára kivetett díjak vannak kötve, nagyon is meglehetünk elégedve azzal, hogy nálunk nincs hiány olyanokban, kik „vesznek magoknak feleségeket és adatnak házasságra " De midőn ezt készséggel elismerem, késztetve érzem magamat azon, a nyilvánosság előtt tudtommal még senki által fel nem vetett kérdést koczkáztatni, váljon a felmentések megadásának módozata, nem igényel-e gyökeres módosítást. Én ugyan a felmentvényeknek, vagy inkább a felmentvényre szoruló házassági akadályoknak barátja nem vagyok. A római egyházból hozzánk becsúszott praxis ez; oly házasságok elé, melyek isteni törvény által egyáltalában tiltva nincsenek s melyek természetesen a szokásos felmentvény útján, mindig s kivétel nélkül szoktak megengedtetni, én részemről semminemű akadályt nem gördítenék, ily akadályok nemcsak hogy az erkölcsiséget elő nem mozdítják, hanem azt gyakran érzékenyen károsítják is, s valahányszor dispenzationális ügyet fel kell szerelnem, i mindig eszembe jutnak Lutherunk talpra esett, a római egyházban követett eljárást jellemző, eme szavai : „Wo du nicht Geld hast, und ob dies Gott gönnt, so musst du doch deine Muhme, im 3-ten oder 4-ten Grade nicht nehmen, oder von dir thun, so du sie hingenommen hast. Ist aber Geld da, so ist dies erlaubt, denn sie haben Weiber feil." De ha, nem tudom minő alapos okoknál fogva, ezen százados szokás fenntartandó, kérdem, maga rendjén van-e, s okvetlenül szükséges-e, hogy a felmentvényeket egy az egyházon kivül álló tényező adja. Tudom, hogy a házassági ügy nincs kezünkben többé s hogy a törvényhozás, az 1790/1-ik évi 26. tv.czikkben tett igéretét mind eddig nem váltotta be, tudom, miszerint, részben talán önvétkiink miatt, nincs kilátás reá, hogy a keresztyén felekezetek közötti egyenjogúság ez irányban is szabályoztassék s adassék egyházunknak, a mi csak nem két évszázadon át övé volt, s a mi a római egyháztól nem oly hamar el fog vétetni ; de tudom azt is, hogy vannak dolgok, melyek természetüknél fogva, s miután a házasság jogi oldalával legkisebb összeköttetésben sem állnak, az egyházat meg-illetik azon esetben is, ha házassági ügyünk az állam kezében marad, s ily dolgok közé sorozom én a felmentvény megadását is. Ismerjük mindnyájan ezen ügy menetét. Az illető püspök bizonyítványt állít ki a felől, hogy ezen vagy azon házassági akadály alól adható az ev. egyház hitelvei értelmében a kivánt felmentvény s a minisztérium ezen bizonyítvány alapján intézkedik. Itt tettlegesen a püspök véleménye mérvadó, mert hiszen fel nem tehető, hogy a minisztérium oly házasságkötését tiltaná, mely elveink szerint köthető, vagy felmentvényt adjon oly esetekben, melyek hitelveink szerint fel nem menthetők. Minő értelme van tehát itt a minisztérium intézkedésének. Talán bizalmatlanság akar lenni a püspök irányában. S helyes-e, hogy az illető kultuszminiszteri referens, — mert hiszen ennek kezein megy keresztül az egész — ki olykor nem is protestáns — ellenőrizze a dogmatikus kérdésekben legilletékesb közegeinket? Ez valódi anomalia, mely előtt senki sem fogja behunyhatni szemeit, s meglehet, hogy tévedek, elhiszem, hogy magának a kormánynak sem kerülne, rendkívüli önmegtagadásába lemondani oly jogról, melynek gyakorlásánál vajmi szenvedőleges szerepet játszik, s melyből reá semmiféle előny, csak idővesztegetés háramlik. Hogy ezt önkényt nem teszi, a dolog természetében fekszik, de hogy akkor sem tenné, ha magát az egvháznak indokolt óhajával szemben látná, ez más kérdés. S ezen óhajnak kifejezést kellene adnunk. Én, ha módomban álland, az esperességek s kerületek révén oda hatnék az egyetemnél, fordúljon a minisztériumhoz azon kéréssel, — miszerint az általa gvakorolt felmentési jogot, mely természeténél fogva az egyház hatáskörébe tartozik, mely a törvényesen biztosított jogegyenlőséggel homlok-egyenes ellentétben áll, s az egykori gyámkodásnak bélyegét viseli magán, annak rendje szerint az evang. egyházra ruházza át.