Evangélikus Egyház és Iskola 1886.

Tematikus tartalomjegyzék - Czikkek - Tisztázzuk hát a kérdést (Jeszenszky Nándor)

211 tával. A rajongás mint tudjuk, nem józan állapota a vallásos kedélynek, körülbelül az a jelensége a mire az első pünkösdi sokaság közül némelyek azt az észrevételt tevék: „bortól részegedtek meg ezek". Valamint az emberi testnek lázas állapotát az okozza, hogy az éltető nedvek a test csak egy bizonyos részének, bizonyos szerveinek táplálását segítik elő a többiek rovására, úgy a vallásos kedélynek is ez a nem józan, lázas állapota onnan van, hogy a vallásos kedély tartalmát képező Isten- és emberszeretet közül (Máté 22, 40) csupán az Istenszeretet felé van irányozva minden erély és buzgóság a felebaráti szeretet rovására. Különös jelenség, de az egyháztörténet eléggé bizonyítja, hogy a kizárólag Isten szolgálatára szánt remetei élet és zárdai intézmény az illetőket nemcsak világkerülőkké, de embergyűlölőkké is tette, majd az inquisitionak ad majorem dei glóriám alkotott intézményét szentesítette. Tudjuk hogy a józan vallásosság Isten s emberszeretetből áll Máté 22, 40) és hogy az egymást feltételezi (1 Ján) 4, 21) s egy vallásos érzelemben a keresztény szeretetben elválhatlanul olvad össze (1 Jan 4, 16); a rajongás azonban a fanatizmus az Isten iránti buzgalomnak mint valami bálványnak, molochnak feláldozza az emberszeretetet (Jan 16, 2). A rajongó minden viszonyt megszakítván e világgal, melyhez őt a felebaráti szeretetnek kötni kellene, Istennek kizárólagos szolgálatáért már e földön egy praeoccupált menvország üdvözült és megdicsőitett polgárának foglalkozását űzi a folytonos contemplatioban vagy Isten szemléletében (1 Kor. 13, 12) s azok boldogságában részesül a folytonos és feszült contemplatio okozta látomásokban és kijelentésekben (extasis; Haase egyháztörténete II. 62); továbbá az imádkozásban, mi közben mint Martensen mondja az ember Istennel mysticus módon ugyan, de lényegileg egyesülhet annyira, hogy imánk által Isten akaratát saját és mások érdekében megváltoztathatjuk, Csiky imádságtana — ezen legújabb angol vakbuzgóság szülte termék — szerint zaklató kéréseinkkel, kivánságainkal tőle kierőszakolhatjuk, csodát eszközölhetünk, tehát úgyszólván: Isten helyett „egy órai uralmat" gyakorolhatunk. íme a rajongásnak egyoldalú imacultusa, mely az imát leghasználhatóbb „kegyelem szállítónak" tekinti s épen ezért leggyakrabban használja is; s mely elszakítja az imát ennek talajától az élettől és igy a folytonos imádkozás szükségének (I. Thess. 5, 17) vagyis a vallásos élet folytonosságának csupán a gyakori imacultus által csak nagyon hiányosan és tökéletlenül felel meg. Nagy hibája ezen vakbuzgó egyoldalú imacultusnak az is, mint a fentiekből láthatjuk, hogy az ima által eszközölt uniomysticában oly közvetlen viszonyt teremt istennel, hogy minden más közbenjárás feleslegessé válik a hivő — jobban mondva képzelődő — lélekre, s igy a keresztény vallásnak üdvközbenjárói intézménye — mely tőlünk a keresztségben és urvacsorájában, Isten kegyelmebeni hiten kivül még bűnbánatot is igényel s bünösvoltunkra mint Istentőli eltávolodásunkra hathatósan figyelmeztet — mintegy mellőztetik. A vakbuzgó imacultus egyoldalúsága elvégre kitűnik abból is, hogy a helyett, hogy az ima által eszközölt uniomysticában mint Istennel lényegileg is történt egyesülésben Isten akarata lenne az ember akaratává (Máté 26, 39) megfordítva: az ember akarata lesz Isten akaratává. Innen az a kihívó, versengő (Csiky szerint „viaskodó") követelő modor az imádkozásban azoknál, kik ennek a vakbuzgó iránynak hódolnak; innen azaz uton útfélen való emlegetése Krisztusnak, mire mint valami varázs szóra „legkisebb érdekben" is hivatkoznak. Habár Bitschllel nem állítom is, hogy a kérés az imának csupán elfajzása (Abart) de annyi áll, hogy a kéréssel oly könnyen s oly számtalan visszaélés történhetik, mint „Isten nevének felvevésével" ; mert az ember önző hajlamánál fogva legtöbbször valódi szükségnek hiszi azt, a mi csak képzelt, s a minek teljesülése talán épen kárhozatára lenne. Egyébiránt ha fel tudnák fogni Istennek minden velünk közlött áldásait, annyi volna a megköszönni valónk, hogy a kérésre tán időnk sem jutna. Továbbá indokolnom kell még azon állításomat is, hogy a „a vakbuzgóság, a rajongás Isten lelkének egy külön adománya s a pogány missziót előmozdító eszköz". Ezt ugyan nem határozottan állítottam, mert előre bocsátottam, hogy ezt csak úgy hiszem ; mindamellett e hitemet is jobban mondva nézetemet, indokolnom, vagyis miután „zavart nézetnek" mondatik, tisztáznom kell. Nem találom szükségesnek a két tételnek külön bizonyítgatását, mert ha bebizonyul az, hogy a rajongás a pogány missziót előmozdító eszköz, akkor eo ipso következik, hogy az Isten lelkének adománya. En egyrészt az angol nemzetnek a pogány misszió iránti kiváló buzgalmát, másrészt jellemében rejlő vakbuzgóságát tekintvén, jöttem legközelebb arra a következtetésre és nézetre, hogy a vakbuzgóság ugy hiszem a pogány missziót előmozdító eszköz s igy Isten lelkének külön, vagyis különösen az angolszász fajnak is juttatott adománya. Különben tapasztalhatjuk ezt a vakbuzgó farizeusoknál, kik szárazon-vizen szaladgáltak egy-egy megmentendő pogánylélek után; a r. kath. egyházban táplált vakbuzgóság szinte előmozdítója a proselyta csinálásnak ; s az evangelizálás, legalább a mint épen L. ajánlotta, nem egyéb mint proselytismus és mint ilyen épen Angolországból importáltatott, különösen a testvér református egyházba. A keresztyénség martyrjai közt is voltak rajongók, kik keresték a vértanúi halált, a mi tudjuk a leghathatósabb eszköz volt a pogányok közti keresztény misszió terjesztésére. Sőt specialiter is említetik a rajongás mint Isten lelkének adománya, „a nyelveken szólás" ajándékában (1 Kor. 14, 2) az igaz, hogy megjegyeztetik, miszerint ez a többi lelki ajándékok „hasznosságával" sem bir a mennyiben csak az illetőnek használ, másnak épü lésére nem és igy a pogány misszió terjesztésére sem, de az apostolok különféle nyelveken szóllásában, mely a keresztény egyház megalapítását és terjesz-