Evangélikus Egyház és Iskola 1886.

Tematikus tartalomjegyzék - Czikkek - Mire van szükségünk a szószéken (Schwalm)

Negyedik évfolyam. 20. szám. Pozsony, 1886. évi májns 15. E Y A NGELIKUS EGYHÁZ ÉS ISKOLA. Előfizetési ár: Egész évre 6 frt — kr. félévre . 3 « ÎÎ negyedévre 1 „ 50 „ Egy szám ára 12 kr. o. e. /VIEGJELEN HETENKÉNT EGYSZER. Szerkesztő- s kiadó-hivatal: Pozsony, Konventutcza 6. sz. Felelős szerkesztő s kiadó : TESZTYÉNSZKY PERENCZ. Hirdetés ára: Négyhasábos petit sorként egyszer közölve 7 kr., többször közölve 5 kr. Bélyegdíj : külön 30 kr. Tartalom : Mire van szükségünk a szószéken ? (Schwalm.) — Gymnásiumaink s az állam. (Szabó Béla.) — A mi egyházi zenénk. (1.) — Belföld. — Külföld. — Vegyesek. — Pályázatok. Mire van szükségünk a szószéken? A milyen mérvben növekszik előttünk Krisztus tekintélye, ép olyan mérvben fog előttünk növekedni saját magunk mint Krisztus szolgáinak tekintélye is a világ előtt. Ha Krisztus megszűnt lenni egyedüli tekintélyünk, bizonyos ür támad szivünkben, életünk; ben s egész hivatalkodásunkban. 0, és csak is O életünknek egyedül melegítő s világító uapja. Ha lebirnók rántani az ég boltozatáról a napot, nemcsak üresség támadna azon a helyen, hanem sötétség mellett hidegség és ridegség is árasztaná el az egész világegyetemet. Ilyen üresség és sötétség, hidegség és ridegség foglal helyet nemcsak szívbeli szentélyünkben, de az Isten és Krisztus tiszteletére emelt templomokban is, ha hitünk lámpájában elhagyjuk fogyni az olajt s Krisztus megszűnik lenni előttünk a világ világossága. Kis deák voltam még naiv gyermekded hittel, midőn velem és társaimmal elős. " « éreztették a „coge intrare" hírhedt elvének súly Az igazgatóság részéről tanárnak — tanulónak -gvaránt ki volt adva a parancs a vasárnapi isteni ti ételetekben rendesen részt venni. Megvallom nem szivesen engedtünk e parancsnak. Féltük a templomot mint valami ketreczet vagy carcert. Ott búsultunk a karzatokon mint mind meg annyi áldozati bárányok, várva az áldozó papot, ki öldöklő hosszú s unalmas imájával s prédikácziójával „ad majorem dei glóriám" egytől egyik levágjon bennünket. A tanuló ifjúság számára a prédikácziót egy tanárunk szokta volt tartani, egy különben igen derék és tiszteletre méltó ember, — a jó Isten nyugosztalja lelkét! — de az előadása olyan feltűnő módon mesterkélt és modoros volt, hogy még ma is élénken magam előtt látom a magas szikár alakot, mint hasogatja hosszú karjaival s keze csontos ujjaival a levegőt s rajzolgatja bűvköreit, melyekbe, mintha magneticus álomba akarná meríteni híveit, bele vonta az egész hallgatóságot. Hangja olyan volt mint éles trombitaszó és dobpergés, s még most is fülemben csengenek csattanós ütemszerű rythmusban riadozó szavai. Prédikáczióinak tartalmára s gondolatmenetére sajnálom, nem emlékszem, de arról élénk tudomásom van, hogy majdnem minden tizedik szava „erény" volt. Igenis az „erény" volt a jámbornak vesszőparipája, melyen nyargalva végig trombitálta s eldobperegte a hosszú prédikáczióját. Az „erény" szót rendesen oly erélylyel hangsúlyozta, hogy még akkor is hallottam, mikor már le voltam ölve, az az hogy elszenderülve. Az utolsó „errény" aztán ismét feltámasztott bennünket a halottakból s mi könnyebbülten vettünk lélekzetet, mert tudtuk, hogy már most nemsokára ki fognak ereszteni ketreczünkből s szabad lábra bocsátanak. A tanulság, melyet ezen ifjúkori reminicentiámból érett koromban levontam, az, hogy ha Krisztus isteni személyisége nem képezi prédikáczióinknak magvát, üres szalmát csépelünk. S hosszú évek tapasztalatai arról győztek meg, hogy a hitetlenség terjedése s jórészt tekintélyünknek is hanyatlása talán sem kizárólag korunk tudományos kételyében, sem a destructiv bibliai criticismusban, sem pedig az activ atheisticus propagandában, hanem jórészt azon gvülöletes, türhetlen s a lelket-zsibbasztó hangürességben rejlik, mely a szívbeli ürességnek természetes folvománya, s melyet elkerülni oly ritka szónoknak sikerül. Nézetem szerint ez, a mint nevetségessé teszi a a személyt úgy unalmassá teszi a tárgyat, melyről az illető személy szól. Mindenesetre nagy és nagyon elterjedt baj az nálunk papoknál, más nyelvet és hangot használni a szószéken s mást azon kivül. Nem-e okvetlenül nehezül ránk ennek következtében a képmutatás ódiuma? A színészt a színpadon ezen hibáért kifütyülik, a templomban a hallgató e feletti mérgét magába kénytelen fojtani. Hogy ennek mi a következménye, azt maga a tapasztalás eléggé szo-